Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 5. szám - Orosz István: Emlékek apámról VII.
54 volt mindkettő, a Szent Lajos király hídjá val az isteni gondviselésre akarta emlékeztetni, a verseskönyvvel pedig az akkor épp költőnek készülő fiút szerette volna biztatni. Lajost nem kérhetem, keresse meg, mi a verskötet címe (az ’56-ban megjelent Rege a tűzről és a jácintrólra gondolok), s mit írt bele apám, mert Lajos megvakult. Dolgozik ugyan így is, filmet rendez, lediktálja a forgatókönyveit, és telefonon magyarázza el a munkatársaknak a dramaturgiát, a beállításokat, a képeket. Lehet, hogy valóban két példánya volt ezekből a könyvekből apámnak, de valószínűbb, hogy egyszerűen szokása volt könyvet adni a végzős tanítványoknak. Egyszer még én is kaptam. Tanítani ugyan hivatalosan nem tanított, de úgynevezett külön latinra jártam hozzá, amit hetenként kétszer „nulladik órában”, vagyis reggel héttől nyolcig tartott. Év végén minden külön latinos kapott egy könyvet, én Iszaak Babel Lovashadsereg ét, holott egyáltalán nem számítottam jó latinosnak. Németh Lászlóról olvastam valahol, hogy neki is szokása volt egy-egy emlékkönyvet ajándékozni mindegyik végzős diákjának. Találok egy másik ajándékkönyvet is, ezt nem adta, hanem kapta. Keresztury Dezső: A magyar irodalom képeskönyve. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1956. A belső címlapon: „Szeretettel osztályfőnökünknek 1957-ben végzett osztálya, a IV. b.: Ballai Béla, Bányai László, Bodóczky László, Csábrády János, Cseri Kálmán, Deli Lajos, Fazekas Lajos, Fehér István, Góg Béla, M. Kiss Antal, Lehóczky Imre, Orosz Ernő, Pataki József, Petrás János, Petrilla András, Scheitz Endre, Staud Gábor, Szabó Mihály, Szatmáry Mihály, Tréfás Antal. A kecskeméti diáksztrájkról eszembe jut egy másik is. Van egy kedves német barátom, kiváló plakátművész, Uwe Loesch-nek hívják, emlékszik rá mindenki, aki egyszer is látta, mert az egyik lábán mindig fehér, a másikon fekete cipőt visel. Együtt voltunk egyszer Berlinben, talán az Alliance Graphique International 2005-ös kongresszusa volt, amikor elhívott a Reichstag hoz, hogy kezet rázzon velem egy nagy bronztábla előtt, ami az épület falán a magyar határnyitásra emlékeztet, a határnyitásra, ami megnyitotta az utat a német egyesítéshez. Ott a táblánál mesélte el, hogy Lipcsében járt iskolába, és 1956 novemberében vagy decemberében, akkortájt, amikor a kecskeméti gimnazisták, ők is sztrájkba léptek. Az iskolában a reggeli „osztályvigyázzra” fölálltak, aztán nem is ültek le. Sem Uwe, sem senki más. Az eltiport magyar forradalom emlékére egy egész órán át állva maradt az osztály. Megvan a fotó a parolával, mögöttünk a bronztábla szövege: „1989. szeptember 10. A magyar és a német nép barátságának jelképeként, az egységes Németországért, a demokratikus Európáért.” Az NDK-ban a szigor, ha lehet, még a magyarországinál is keményebb volt. Uwe azon kevesek közé tartozott, akiknek sikerült átszökniük a határon, Düsseldorfban lett művész és egyetemi tanár. Feltűnhetett, hogy annak a bizonyos decemberi diáksztrájknak a megtorlásaként kiosztott osztályfőnöki megrovás dátuma több mint három hónappal későbbi: 1957. III. 26. Ekkorra érezte elég erősnek magát a hatalom, hogy megkezdje a megtorlást, amellyel talán a MUK-nak, vagyis a „Márciusban Újra Kezdjük” mozgalomnak is elébe akartak menni, vagy épp a MUK egyre nyilvánvalóbb elmaradása miatt gondolták, jó úton járnak, sikeres a megfélemlítés politikája. A gimnázium vezetése nyilván azt remélte, hogy az osztálynaplókba írt tessék-lássék megrovásokkal megúszhatják, hogy a diákokkal szemben további büntetések is szóba kerüljenek. A megtorlás Kecskeméten a március 15-e előtti „begyűjtéssel” kezdődött. Ekkor még nem gondoltam, hogy rám is sor kerülhet, annyira biztosnak éreztem a helyzetemet, hogy én mentem fel az akkori megyei ideológiai titkárhoz, Magyaródihoz a letartóztatott pedagógusok szabadon bocsátása végett. El is engedték őket, amint az akkor letartóztatottak többségét. Helyzetem szilárdságára következtethettem abból, hogy ’56 decemberében Dallos, a megyei tanács elnöke megkérdezte, vál-
