Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 5. szám - Orosz István: Emlékek apámról VII.
51 nincs köztük annyi hely, hogy átszaladjunk. A sárga keramittéglákon hangosan dübörögnek a nehéz testek, csikorognak a lánctalpak. Mindegyik tankból hosszú vessző nyúlik az ég felé, utólag visszagondolva alighanem rádióantennák lehettek, akkor valami gyámoltalan fegyvernek hittem, ami a könyvekben látott huszárkardok nyomába sem érhet. Állunk anyuval a Kuti bolt előtti sarkon, a Lugosi utca (most Kápolnának hívják – igen, a Forrás utcája!) végén. Kuti Béla bácsi, a kereskedő is előjön, fehér köpenyére barna bekecset vesz, szemüvege a homlokára tolva, piros ceruza van a füle mögött. Képtelenség átjutni a túloldalra, ahol a kút áll, az a kút, ahonnan már csak egy sarokra van az utcánk. A kút és a Kuti – véletlen egyezés, én persze azt gondolom, a bácsit azért hívják Kutinak, mert épp a kúttal szemközt van a boltja. Noha azon a szakaszon a körút nem igazolja nevét, nem hajlik körré, egyenesen fut, vagyis ha a sor végén az utolsó tank fölbukkanna, azt messziről észre lehetne venni, a várakozás közben leereszkedő, s egyre sűrűbbé váló köd azonban egyre többet tüntet el a közeledő és persze a távolodó járművek közül. Három-négy vörös csillagos tanknál több se balra, se jobbra nem látszik. Amikor a sarokra érünk, már jó ideje jöhetnek, mert sok ember topog a bolt előtt, mind az átkelésre várnak. Az út túloldalán is egyre többen ácsorognak – tíz-tizenöt lépésnyire lehetnek, vagy hatvan évnyire, ha innen nézem. Nem lévén más dolguk, talán unaloműzésből, talán azért, hogy másokat, leginkább engem elképesszenek, hangosan számolják a tankokat. Akkor már elég jól tudtam számolni én is – na tessék, mégis előjönnek a produkciók –, azt is sejtettem, hogy a számok sora nem ér véget a tíz ujjammal, a Kuti-féle vegyeskereskedés és a kút előtt álló, a tankok közti hézagokon egymásnak átkurjantó népek azonban ijesztő számokat is ismernek. Huszonkilenc, harminc, harmincegy... Anyu, talán hogy elterelje a figyelmem, azt ajánlja, topogjunk egy helyben, mintha mennénk, vagy inkább ugráljunk, hogy ne fázzunk meg. Vajon tankból lesz-e több, vagy olyan számból, amit a felnőttek ismernek. Ötvenhárom, ötvennégy, ötvenöt... Áll mellettünk, átjutásra várva egy stráfkocsi, a kucsmás, ködmönös hajtó, látva, hosszú várakozás lesz, lekászálódik a bakról, köp egy hosszút, pokrócot dob a lovakra, és zabos tarisznyát köt elébük. A két paci fölváltva emelinti meg a farkát, gőzölgő sárga kupacok pottyannak a sárga keramitra. Hetvennyolc, hetvenkilenc, nyolcvan... Úgy képzelem, ha a számok előbb fogynak el, mint a tankok, valami borzasztó történik, ami túltesz azon is, hogy soha többé nem jutunk haza. Nem emlékszem, mikor és hogyan ért véget a nap, arra azonban igen, hogy óvodai produkció lett az élményből, mindenhova tankokat rajzoltam ugyanis, vastag csövű, lánctalpas járműveket – anyu hernyótalpasnak hívta őket –, mindegyikből hosszú vessző nyúlt az ég felé. 1957-ben állítólag az óvodában is megjelentek a szovjet katonák. Szívesen írnám, hogy fölvettem velük a harcot, de bevallom, egyáltalán nem emlékszem rá, holott az óvó nénik anyámnak már így adták tovább, ő meg később apámnak. Alighanem mindegyik továbbmondás során erősebb kontrasztot és csillogóbb színeket kapott a történet, s ha élénkebb lenne a fantáziám, talán már látnám is magam, ahogy fakardomat kirántva utat mutatok az ellenségnek. Ha valamiből következtetni lehet rá, hogy óvodás elmémben nem csupán odaillő eszmék zsibongtak, az a környezetemben egyre gyakrabban elhangzó mondat, a „nicht vor dem Kind”. Ezt ne a gyerek előtt beszéljük meg! Ha az 57-es lázadásról nincs is emlékem, egy három évvel későbbi demonstrációt azonban pontosan fel tudok idézni, igaz, a legyőzendő „célcsoport” meglehetősen különbözött. Az Úttörőházban a Tamás bátya kunyhójá t játszották. Talán nem ez a legelső színházi elő adás, amelyet láttam, de az első, amit föl tudok idézni. Az Országos Rendező Iroda által szer vezett országjáró vándorelőadás volt, telt házas, csak azért nem írom, hogy a csilláron is lógtak, mert nem emlékszem, vannak-e csillárok a kecskeméti Úttörőházban. Találok egy fényképet a Népművelés ben és több hírt is a korabeli lapokban. Háromfelvonásos darabról írnak, de határozottan mondhatom, Kecskeméten az elsőt sem sikerült befejezni. Kiabálás,
