Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 5. szám - Orosz István: Emlékek apámról VII.
50 tiszt telefonon felhívta a megyei pártbizottságot, s oroszul tudó társam szerint azt kérdezte, letartóztasson-e bennünket azonnal. Я должен их арестовать? Ja dolzsen ihh áresztováty? – ideírom fonetikusan is, amit apám csak a tolmácsa segítségével értett meg, ugyanis nem tudott oroszul, nota bene néhány oldallal korábban Kancsárné tanúvallomása szerint kijelentette, nem akar többé orosz nyelvet tanítani. Sok oroszul beszélő értelmiségi volt Kecskeméten, tanárok, egykori hadifoglyok, mégis ő vállalta, hogy bemegy az oroszlánbarlangba. Nehogy gyávának tartsák? Nyilván félt, december elején már javában zajlottak a letartóztatások, bevezették a rögtönítélő bíráskodást, lefogták a munkástanácsok vezetőit és felfüggesztették az Írószövetség működését. A békés tüntetésekre sortűz volt a válasz. Megkezdődött a magyar történelem egyik legsúlyosabb politikai leszámolása. Ilyen körülmények közt öngyilkosság lett volna engedély nélkül megrendezni az értelmiségi fórumot, arra viszont, hogy a szovjet városparancsnok engedélyt adjon rá, vajmi kevés esély volt. Miért ment mégis oda? A mondást – demokrata az, aki nem fél – alighanem úgy értelmezte át: aki nem mutatja , hogy fél. Talán példát is akart mutatni, félünk ugyan, de ezt ne lássák raj tunk. A másik ok, amiért odament, a kíváncsiság lehetett. Ha az oroszok a Rákosi-rezsimet leváltó, a néhány hete még a forradalmi követelések mellett ágáló Kádár hatalomra juttatói, vajon lehet-e értelmesen beszélni velük? Ha nem is tudott oroszul, az orosz irodalmat azért jól ismerte, amiből arra következtetett, hogy az orosz lelkeken is eligazodik. Talán úgy vélte, a parancsnok majd értékeli a vakmerőségét, amiről könnyű a Háború és béké re terelni a beszélgetést, mondjuk rögtön az elején a medvével való virtuskodásra, meg arra a jelenetre, ahogy egy tiszt az emeleti ablakpárkányon egyensúlyozva fogadásból megiszik egy teljes üveg rumot. A városparancsnok, úgy látszik, nem készült Tolsztojból. Ha jól tudom, a parancsnokság, a városházával szemközt, az eredetileg Érseki Helynökségnek épült, majd az ÁVO által használatba vett és a helyiek által „kékítőnek” átkeresztelt épületben működött (a pincében verték kékre a környékről behozott kulákokat, talán az Állami Áruház szégyenkirakatában üldögélő gazdát is). Én mindenesetre oda képzelem. Később, nagyfiú koromban a városi rendőrség székelt itt. Amíg a sorsáról diskurálnak a telefonálók, ő kibámul az ablakon, odalenn az ablak alatt egy nagy, fehér kő jelzi, itt hasadt meg szíve Kecskemét legnagyobb fiának. A szovjet parancsnokságon történt „követjárás” egyébként az ENSZ Magyar Kérdést Vizsgáló Különbizottsága előtt is szóba került. A Svájcba menekült Révész László az időpontokra is emlékezett. December 16-ra tervezték a gyűlést, és december 10-én járt apám a szovjeteknél. Révész a nevét tapintatosan elhallgatta, nyilván ugyanabból a megfontolásból, amiért a sajátját sem hozta nyilvánosságra – OOO néven szerepel a jegyzőkönyvben –, nem akarta itthon hagyott rokonait veszélybe sodorni, s persze a forradalom résztvevőit sem kompromittálni. Az élet lassanként visszatért a rendes kerékvágásába. Sok örömünk telt Istvánban, akinek óvodai produkciói kitűnő képességekre vallottak. Belátom, nem illő új bekezdésbe fogni az iménti mondat ürügyén. Ha emlékszem is valamire az „óvodai produkciók” közül, azok nem igazi emlékek, inkább szüleim emlékei, leginkább anyámé, aki az óvó nénim tanára is volt, vagyis az óvónőképző intézet gyakorló óvodájában közelről figyelhette viselt dolgaimat. Amire legjobban, szinte filmszerű pontossággal emlékszem, az egy hazajövetel az óvodából a nap végén. Most is látom, télikabátos, csúszós, ködös idő, késő délután. Ahhoz, hogy hazajussunk, át kell kelni a Széchenyi körútnak nevezett széles úttesten, ami egyúttal a Szegedről Pest felé vivő országút kecskeméti szakasza volt, egészen a várost megkerülő gyűrű megépüléséig. De nem lehet átmenni, mert folyamatosan jönnek a tankok, szorosan egymás nyomában,
