Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 5. szám - Orosz István: Emlékek apámról VII.
49 hogy tartsanak szabad választásokat, a szabad szó kihagyását javasoltam, mert ennek a jelentése az elmúlt években ellenkezőjére változott (Szabadság!, Szabad Nép, szabad szakszervezet stb.). Nem látom értelmét, hogy a szovjet csapatok kivonulását követeljük, amikor szemünk láttára vonulnak Dunaföldvár felé. Kérjünk inkább tájékoztatást a kormánytól, hogy tudtával és beleegyezésével-e. Végül egyetértéssel fogadott javaslataimból – erős átformálással – később vádpont lett ellenem. A bizottság a sajtóval való kapcsolat tartását bízta rám, a Népújság a Nemzeti Bizottság lapjaként fölvette a Petőfi Népe címet. „Legalább megtanítod az újságírókat magyarul fogalmazni” – mondta derűs egyetértést keltve Mészöly. Ha jól emlékszem, 30-án kora délután, de lehet, hogy 31-én délelőtt került sor az iskolában arra, hogy megszavaztatták a tanárokat, meg akarják-e tartani az igazgatót, vagy újat választanak. Állítólag a megyei (vagy a városi) művelődési osztály vezetője adott erre utasítást. A titkos szavazáson Szabó Adorján nem kapott bizalmat. Ennek az lehetett az oka, hogy ő eleve úgy állította be, lemond, s lemondását elfogadjuk-e. Új igazgató választására azonban nem került sor, a tanárok háromtagú igazgató-tanácsot választottak (Szemerey, Szőts, Orosz), s mi megállapodtunk, hogy az igazgatással továbbra is Szabó Adorjánt bízzuk meg, mi csak tanácsainkkal, s a testület által ránk ruházott tekintélyünkkel kívánjuk támogatni. Dóczinak így is rosszulesett a dolog. Már ez után a választás után zajlott le hasonló a városi művelődési osztályon is. Ezen is részt vettem a gimnázium képviseletében. Úgy emlékszem, egyhangúlag, vagy legalábbis nagy többséggel váltottuk le Székelynét, s választottuk meg Vágó Dezső bácsit. Megható volt, hogy „Isten nevében” vette át a tisztséget. Az újság szerkesztőségében kétszer vagy háromszor voltam benn, inkább híreket hallani, beszélgetni, mint ellenőrizni vagy utasítani. Egyetlen cikk kéziratáról mondtam véleményt, ezt volt tanítványom, Benedek Pista írta (most Benedek István Gábor névvel a Népszabadság munkatársa – a „most” alatt azt a dátumot kell érteni, amit apám a Memoár ’56-tal foglalkozó fejezete alá írt: 1987. október 16-át. – O. I.); azt javasoltam neki, álljon el a közlésétől. Ez már november 1-je után volt: Nagy Imre bejelentése után, hogy kiléptünk a Varsói Szerződésből, bukott ügynek láttam már a forradalmat. A mi bizottságunk felvette a forradalmi jelzőt, a párttagok kiléptek vagy kizárták őket, Magócsy vette át a vezetést. Én is távozni akartam, 2-án csak Magócsy kérlelésére maradtam benn a bizottság ülésén, 3-án már nem mentem be, ennek a napnak a délelőttjén a piarista gimnázium dísztermében városi diákgyűlésen voltam több kollégámmal. November 4-én tulajdonképpen az következett be, amire számítottam. Kora reggel Tóth Lászlóval találkoztam az Ady Endre utcán. Nagymarosi Kálmánhoz, a városi tanács elnökéhez ment. Tóth László a városi nemzeti bizottság elnöke volt, s most szükségesnek látta Nagymarosit figyelmeztetni: nekik sem történt bajuk az elmúlt napokban, elvárja hát, hogy a bizottság tagjait se bántsák a következőkben. Tóth Lászlótól még ’56 nyarán hallottam: Kádár a jövő embere. Most igazolódni látszott, nemigen hittem azonban, hogy vezető szerepe tartós lesz. Úgy gondoltam, az ő kormánya csak olyan átmenet, mint Peidlé volt ’19-ben. Ha hosszabb lesz is ez az átmenet, előbb vagy utóbb visszatér Rákosi és garnitúrája. A pedagógus szakszervezet november 26-i gyűlésén a követeléseket tartalmazó pontok átfogalmazásában való részvételt és felolvasásukat meggyőződés nélkül vállaltam, csupán azért, nehogy gyávának tartsanak. Ugyanígy s ugyanezért nem zárkóztam el az elől sem, hogy részt vegyek de cember elején egy értelmiségi összejövetel szervezésében. Talán olyasmi is motoszkált bennem: lássuk, tényleg szabadabb vagy toleránsabb-e a Kádár-rendszer, mint Rákosié volt. Bibó kibontakozási tervezetétől, a Nagybudapesti Munkástanács megalakulásától, fővárosi értelmiségi csoportok, főként az Írószövetség állásfoglalásától ösztönözve december elején értelmiségi gyűlést akartunk rendezni. A kecskeméti származású, hazalátogató Révész László jogászprofesszor is biztatott erre bennünket. Szükségesnek tartottuk, hogy engedélyt kérjünk a szovjet megszállóktól is. Egy oroszul tudó társammal (már nem emlékszem, kivel) elmentem a szovjet parancsnokságra. A bennünket fogadó
