Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 1. szám - Lengyel András: Jamina (Jegyzetek a betegágyból)
60 ket reprezentált, velünk azonosítódott. A külvilág számára is érzékelhetővé tette, hogy vagyunk, és a csapatban is, a csapat mögött is, (a nézőtéren is), a közvetlen környezetben is a „mi” közösségünk ad életjelt magáról. Itt nem társadalmi hierarchia, nem a vagyon, a „hatalom” ereje érvényesül, hanem a szabad játékba önmagát megnyilvánító tehetség hierarchiája. Rangodat az adta meg, ha jól fociztál, ha valami olyasmit tudtál a pályán megcsinálni, ami a te legszemélyesebb sajátod volt, s a csapatot, azaz minket erősített. Egy mozdulat eleganciája és/vagy hatékonysága, a gólt eredményező nagy villanás, vagy éppen a csapat érdekében végzett „robotolás”, ahogy akkoriban mondták, a „zongoracipelés” stb. tekintélyt, külső hatalmaktól független tekintélyt osztott ki közöttünk. Mert természetesen, az együvé tartozás révén, Márta Patyi gólerőssége, Molnár Lajos eleganciája, Bielik Jani jól időzített szerelései, s az azokat követő térátölelő, támadást indító, negyven-ötven méteres passzai, Karadi Feri fürgesége és óriási „lökete” stb., stb. a mi önérzetünket erősítette. A csapat léte minket tett láthatóvá, minket – a mi létünket – igazolta, a mi egyediségünket, világban létünket dokumentálta. A csapat léte szociológiai realitás volt, és ugyanakkor életünket erősítő, pozitív illúziók folyamatos képződéseként írható le. Jóval több, mint „sport”, mint testedző rutin, s minősítetten több és fontosabb, mint szórakoztatóipari megnyilvánulás. A fociban nemcsak az életforma alakítóját kell látnunk, hanem a kódolt társadalmi eszmény speciális formában való kifejeződését is. Az ember – méghozzá a nehéz körülmények között élő ember – szabadságvágyának, önemancipációs kísérletének az adott körülmények között csaknem egyedüli lehetőségeként kínálkozó formája volt ez. Kollektív önmegnyilvánulás, kollektív önerősítés. A sport és a szórakozás dimenziójában persze nem a foci említhető egyedül. Ebben a téglagyári világban volt más is – ha a foci súlyát és összetett szerepét nem is überolta egyik sem. Kettőt itt is érdemes megemlítenem, mint Bohnékhoz kötődő szórakozási formát. Az egyik a motorkerékpáros terepverseny. Ennek helyszíne a téglagyári agyagbányák voltak. A téglagyártáshoz szükséges agyag kitermelése után ugyanis nagyon sok bányató maradt vissza, s a tavak között, a tavakat egymástól elválasztó dimbes-dombos földnyelvek „ideális” körülményeket szolgáltattak a terepversenyekhez. Ezeken a földnyelveken alakították ki a motorversenyek pályáját, terepét – nehéz, embert és gépet próbáló terep alakult így ki. A nehéz pályaviszonyok egyszerre tesztelték a motorkerékpárok teljesítőképességét és a versenyzők tehetségét, fizikai állóképességét, ügyességét, mindazt, amit egy ilyen versenyféleség megkövetelt a versenyzőktől. Maga a verseny nagy attrakciónak számított, népes közönség előtt. S ami az egészet érdekessé tette, ez a verseny a bányagödrök körül rendszeresen ismétlődött. A regionális verseny súlyt és jelentőséget is adott az egésznek. A technika és az emberi ügyesség ilyen próbája mindig nagy érdeklődést keltett. Egy-egy sikeresebb versenyző, mint például az ide rendszeresen visszajáró „Varesz” (hivatalos neve, azt hiszem, a Varga lehetett, de mindenki csak Vareszként emlegette) igazi közönségkedvenc lett. Neki már saját legendaköre is közszájon forgott. Azt beszélték például róla, hogy az autóval is barátságban volt, s egyszer az őt valamilyen közlekedési vét ség miatt üldöző rendőrök elől két keréken szlalomozva menekült el. (NB: a két
