Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 5. szám - Orosz István: Emlékek apámról VII.
41 egy teknőben csöves és morzsolt kukorica, amott tojások, néhány tömött zsák, nyilván terményeket rejtve. A kirakat közepén, egyértelműen a saját öreg székén, a tanyás gazda ült. Vastag, elhasznált flanelinge fölé kopott lengyelkét, báránybőr ujjatlan kabátkát húzott. Csizmás lábát kinyújtva tartotta, mint valami eldőlt felkiáltójelet. Rettenetesen élethű volt a jelenet...” A kirakatra belülről ragasztott papírcsíkra festett mondatot még nem tudtam elolvasni, azt is BIG könyvéből másolom ide: „A rejtegető, a felhalmozó a nép közösét lopja el!” Miért? Miért? Miért?... Tele volt a szám a sok miérttel, be se bírtam csukni, holott már tudtam, nem minden miértre lehet jó feleletet adni, olyan választ, amit megértek. De olyat sem, amivel beérném. Az volt az érzésem, a helyes feleletet a felnőttek sem ismerik, azért húznak tovább a kirakattól, azért terelik másfelé a beszédet, mert van, amire nincs, nem is lehet értelmes magyarázat. Találok néhány fekete-fehér fényképet 1956 nyaráról. Ötöt. Csépán készültek, én vagyok mindegyiken. Az évszámot apám írta ceruzával a hátoldalukra, a nyárra az elszabadult vegetáció utal, meg az, hogy kantáros rövidnadrágban, csíkos, rövid ujjú ingben látszom rajtuk. És persze az obligát napsütés. Nem tudom, ki csinálta a fotókat, milyen filmre, miféle fényképezőgéppel. Túlexponált, homályos felvételek, az egyik kép nagyításánál elmozdult a negatív is. A cakkozott szélű kártyákat barna foltokkal hintette tele az idő. Próbálom megtalálni mai önmagam a kisfiú tekintetében, mozdulataiban. És persze próbálom a kort is felfedezni, a hátteret, az ötvenhatot. Természetesen nem emlékszem már akkori érzéseimre, de a félszeg viselkedés, a feszengő engedelmesség átsüt a képeken. 1956-ban nem volt fényképezőgépünk, valaki idegen állíthatott a gép elé, már menekülnék, de illedelmesen várok. Talán szólnak hozzám, és én kényszeredetten válaszolgatok. „Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van ... abban, ahogy a gyermek idegennek felelget.” A forradalmat megelőző eseményekről (az SZKP XX. kongresszusáról, a Petőfi-kör vitáiról, Rákosi felmentéséről, Rajkék temetéséről) csak felületesen, újságból, rádióból értesültem. A történteket egyrészt a diktatúra enyhülésének, másrészt a párton belüli személyi ellentétek megnyilvánulásának láttam. Gerőt nem becsültem többre Rákosinál, Rajk rehabilitálását – emlékezve belügyminiszterségére – nem az igazság érvényre jutásának, csak a Rákosival való leszámolás jelének láttam. A diákok és a kollégák megbecsülése, a szakfelügyelővé történt kinevezés, a fiatalon megkapott magas kitüntetés (kiváló tanár), meg persze a sok előadás és publikáció miatt azt érezhette, hogy egyre nagyobb tekintélye van, s hogy e tekintély birtokában büntetlenül mondhat le a szakfelügyelőségről, térhet ki a megyei művelődési osztályon fölkínált állás elől, zárkózhat el a politikai megbízásoktól, sőt még a felszólítást – lépjen be a pártba – is visszautasíthatja. Azt írja ugyan, hogy távol akarta tartani magát a politikától, megjelent irodalomtörténeti tárgyú írásaiban azonban fölsejlik mégis a véleménye. A meg nem jelent írásokban pedig ez a vélemény már manifeszt. „Az ideológia jármába fogott irodalomtanításról” írt vitacikkét nem közölték (a rendszerváltás után jelentette csak meg egy másik, 1949-es, szintén visszautasított írásával együtt a szegedi egyetem Actája), ami talán érthető is, hiszen például a tankönyvek jellemző Petőfi-kliséje ellen – „az irodalom fegyver” – így emelt szót: „A tanulók tudatában ez a megállapítás így módosul: az irodalom bunkósbot. Egyszerű kéziszerszám, nincs vele más probléma, mint az, hogy ki üt, kit üt, kinek az érdekében üt. Hogy a tanulókat meggyőzzem a Petőfi költeményéből levont általánosítás szűkösségéről, meg szoktam kérdezni őket, mi a véleményük ezek után a Szeptember végén című költeményről. Két nézet alakul ki. Egyik szerint – valami homályos szimbolika révén – az is politikai mondanivalót fejez ki. (Ennek a nézetnek a képviselői lesznek negyedikes korukra vulgáris elméletgyártók, akik minden műbe képesek akármit belemagyarázni; gyakran ők jutnak be a tanulmányi versenyek döntőjébe. ) A másik rész, a többség szomorú lemondással vagy cinikus kajánsággal állapítja meg, hogy ezek szerint a Szeptember végén értéktelen.”
