Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 5. szám - Orosz István: Emlékek apámról VII.
40 Orosz István Emlékek apámról VII. „Miért írom ezeket a jegyzeteket? Azért-e, hogy később elolvassam? Gyermekeimet, unokáimat majd érdekelni fogja? Én szívesen olvasnám apám, nagyapám naplójegyzeteit.” Apám visszaemlékezéseit és naplóit olvasva kezdtem gyűjtögetni és leírni a vele kapcsolatos emlékeimet, de be kellett látnom, az összeállítás nemcsak róla szól, belőlem is megmutat valamit, talán többet is, mint kéne, engem is jellemez, hogy mit választok ki a sok száz oldalnyi kéziratból, s az még inkább, hogy mi jut eszembe róluk. Az előző rész 1956-tal, a forradalom előtti időkkel zárult. Szinte kizárólag derűs emlékeim vannak, mintha mindig sütött volna a nap – írta. Ezt a napsütést azért meg kéne magyarázni! A boldogság szimbóluma lenne? Próbálom másfelé terelni a gondolatainkat (vajon csak én érzem, hogy egy srófra járnak?), de nem nagyon sikerül. Az 1948 és 1956 közti, Rákosi-kornak, sztálinista diktatúrának vagy a személyi kultusz éveinek nevezett majdnem egy évtized újkori történelmünk legsötétebb időszaka volt. Talán nem csak az újkorié. És ő boldog benne? Vajon lehet-e boldog? Túlélte a háborút, nemcsak ő, a szülei, sőt közeli hozzátartozóinak többsége is. Befejezte tanulmányait, ráadásul az ország lehető legjobb iskolájában, a lehető legjobb eredménnyel. Azonnal kapott munkát, olyat, amire vágyott, taníthat, méghozzá kiváló osztályokban, szereti a diákjait, s azok is őt. Biztos fizetése van, ami talán átlag fölöttinek is mondható. Komoly fórumokon, nagy közönség előtt tart előadásokat, s majdhogynem bármit ír, szinte azonnal megjelenik. Megnősül, fia születik, akit sikerül megóvni az országra – legerősebben éppen Kecskemétre – lecsapó gyermekbénulás-járványtól. Megbízhatónak tűnő társaság veszi körül, s a Pesten hagyott baráti körrel is levelező kapcsolatban marad. A napsütés persze nemcsak jelképes, igazi napsugarakat is jelent, sokat van családjával a természetben, kihasználják a tanároknak járó, az átlagosnál hosszabb vakációkat, utaznak, kirándulnak, élnek. Ebben a képben már én is ott vagyok: kirándulunk, utazunk, élünk... A „rettenetes kor” húszas éveinek második felére esik, de mikor legyen az ember boldog, ha nem huszonhárom és harmincegy éves kora közt? Azt persze, hogy tényleg boldog lenne, nem fogja kimondani, s nem is várom, hogy leírja, ismerem annyira, nem keresi a fausti pillanatot semmilyen értelemben. A Memoár előző fejezeteinek olvasói már ismerhetik azt is, mi van a másik serpenyőben, az árnyékos oldalon, tudják, amit a lelke mélyén már a huszonéves fiú is sejt, a politikától függetlenített élet merő illúzió. Láttam-e vajon az Állami Áruház sarokablakában kialakított szégyenkirakatot? Vagy csak képzelem, hogy láttam? Amikor Benedek István Gábor könyvében, az Aranyhomok ban olvastam, nem az újdonság erejével csapott arcon, úgy rémlett, láttam, látnom kellett, csak valami ösztön visszanyomta a mélybe, a múltba, egy előző életbe, a tudattalanba. „A kamrában teljesen élethű módon, spárgákon két-három sózott füstölt oldalas, továbbá szalonna, pár szál kolbász lógott a keresztrudakról, a sarokban kisebb-nagyobb bödönben zsír,
