Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 1. szám - Lengyel András: Jamina (Jegyzetek a betegágyból)
58 gesen dotált, de létbizonytalanság, az állásvesztés réme senkit nem fenyegetett. A gyár sok és sokféle embert fel tudott szívni – különösebb szakképzettség nélkül is. Pontosabban: olyanformán, mint a paraszti élet is. A munkának természetesen voltak fogásai, amelyeket meg kellett tanulni, de ez nem a formális iskolázás eredményeként alakult ki, hanem belenevelődés során. Sokan gyerekként kezdték pályájukat a gyárban: a tréfás, ironikus mondás szerint ők a gyárban – azaz Bohnéknál – születtek. S ahogy emberesedtek, beletanultak, belenevelődtek a legkomplikáltabb, legnehezebb munkába is. A gyerek eleinte még csak pudligár volt, afféle váltóátállító, szaladgáló segéderő, majd fokozatosan ebbe is, abba is beletanult. Egyre nehezebb és egyre komolyabb munkába. Némelyik munkakör ugyan nagyon nehéz volt, elsőrendű fizikumot igényelt, de „meg lehetett szokni”. S a tégla- és cserépgyártás technológiai folyamata elég sokrétű volt ahhoz, hogy sokféle embernek, például gyengébb fizikumúaknak, nőknek, sőt akár testi hibásaknak is munkát tudott adni. Ismertem olyat, aki csípőficama ellenére is fontos feladatot látott el a kötélpálya kezelőjeként, vagy púpos volt stb. A munkakörök egy része természetesen szakképesítést igényelt (a termelést irányító mérnökök, a karbantartó szakmunkások ilyenek voltak), s bizonyos, adminisztratív gyakorlatot igénylő munkakörök esetében (irodisták, raktárosok, hasonlók) nem ártott az érettségi sem. De saját tapasztalat alapján mondhatom, hogy az egyik legjobb raktáros egy olyan ügyes, talpraesett fiú volt, aki a szíve miatt a nehéz fizikai munkát már nem bírta, ám érettségije hiányát ellensúlyozta éles, természetes esze, talpraesettsége. Patriarchális viszonyok uralkodtak, a csökkent munkaképességűek is találtak valamilyen munkát, nem eresztette el kezüket a gyár. A vezető garnitúra tagjai között voltak simlisek, akadtak stiklik is, az „irodisták” sem mindig álltak a helyzet magaslatán, de az érvényesülő patriarchális szellem sok problémát elsimított. Az én időmben a gyár élén egy munkásból lett igazgató, Berki László állt. Ő nem a téglagyártást tanulta ki, korábban szobafestőként dolgozott, és közvetlen termelésirányító sohasem tudott volna lenni. De puritánsága, erkölcsi intaktsága, embersége jótékonyan befolyásolta a gyár életét. Sokévi igazgatóság után is csak egy kis, kertes családi házra tett szert, semmi többre. Igaz, a háza körüli szerelést és más munkákat olykor a gyár szakembereivel, például apámmal is csináltatta, ám honorálta is őket. Nem nagyképűsködött, emberszámba vette őket. A modern vállalatvezetési paradigmának mindez természetesen aligha felelt volna meg, de – hogy, hogy nem – a gyár mégis meglepően hatékony tudott lenni. Nem csak pro forma működött, de az ország tégla- és cseréptermelésének nagyon nagy százalékát itt állították elő. A gyár élet forma-alakító is tudott lenni. Nem csak munkahely volt, nem csak termelő üzem. Az élet legkülönbözőbb területein jelen tudott lenni, és lehetőségeket biztosított dolgozói, sőt Jamina lakói számára is. A gyárban és a gyár körül kibontakozó kultúra persze úgynevezett „populáris kultúra” volt, szórakozás és szabadidő-eltöltés. Mondhatnám azt is, prolikultúra, ott s akkor. Voltak természetesen átképzési tanfolyamok, továbbképzések, munkavédelmi megfontolásokat szolgáló ügyek, de a gyár életforma- és kultúraalakító szerepe ezeknél jóval szélesebb körű volt. Néhány markáns vonulat utólag is megkülönböztetett figyelmet érdemel.
