Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2021 / 1. szám - Lengyel András: Jamina (Jegyzetek a betegágyból)

57

vezett maszekoknak számítottak. A gyáriakhoz képest jelentős jövedelemmel, sőt felhalmozott vagyonnal. A fiuk korombéli, nagydarab, erős srác, hamar bevonódott a munkába. Én még tanultam, amikor ő már keményen dolgozott, s talán ezzel is összefüggött, hogy erőszakos, verekedős természete is hamar nyilvánvalóvá lett. Brutális alakként ismertem meg, a gyengébbeket megverte, engem is, szinte csak sportból. De volt a közelben egy másik gyár, a kenyérgyár is, számos dolgozóval. A téglagyár területén pedig, közel az úthoz működött egy bolt is – én oda jártam tejért. S mivel a bolti személyzet nőkből állott, reggelente a nagy alumíniumkannákban érkező tejet mi, vásárlók segítettük bevinni a nőknek. Ők azután kis alumíniummércével mérték ki a tejet a mi tejeskannáinkba. (Akkor a műanyag zacskós tejértékesítés még nem dívott, sőt az üveges tej is csak később lett szokássá.) De működött a közelben kocsma is, a Jobb mint otthon

, saját személyzettel, csapossal stb. Mi több, a finomabb igények kielégítésére presszót is üzemeltettek arrafelé. Megint csak saját személyzettel, kávéfőző nővel, felszolgálónőkkel stb. Az ilyesféle kis egzisztenciákból, részletekben, összeállt egy már megfogható, nem téglagyári társadalmi csoport is. Persze, így vagy úgy, ezek is többnyire a gyáriakkal szimbiózisban élték életüket – őket, a gyáriakat szolgálták ki. A kocsmának és a presszónak természetesen eltérő látogatóköre volt. A presz

szó egyik törzsvendége például egy kiöregedett zsoké volt, kövér barátnőjével. Keveset fogyasztottak, inkább csak ücsörögtek és beszélgettek, de ők „alább nem adhatták”. A régi rangot legalább így próbálták őrizni. S a gyáriak és a kisegzisztenciák közötti résekben érdekes emberek tűntek föl. Zsibrita Matyi bácsi például szobafestő volt, soha nem tudtam meg, hogy maszekként dolgozott-e, avagy csak „fusizott” gyári alkalmazása mellett. Mindenesetre ismerte szüleimet is, s ők mindig vele dolgoztattak, sok-sok éven át. Mindig a legnagyobb megelégedésre. (Lánya velem egykorú, orvosnő lett – tehetsége, szorgalma, s nem utolsósorban apja ambíciója és áldozatvállalása révén.) A kisegzisztenciák, amennyire átláttam helyzetüket, a szolgáltatóipar köréből rekrutálódtak.

A téglagyár közszájon forgó neve azonban nem véletlenül vált szimbolikussá. Amikor Bohnékként emlegetik (s csaknem mindenki így emlegette), akkor abban benne volt a gyár múltja, sokrétű

– az agyagipari termelésen messze túlmutató – funkciója stb., bár az elnevezés jogilag már nem stimmelt: a Bohn családnak már nem voltak tulajdonosi jogosítványai. De – s ennyiben kiérdemelt volt az elnevezés – a gyár sokrétű funkciója még a hajdani tulajdonos alatt formálódott ki és alapozódott meg. A gyárnak már akkor is volt például futballcsapata (a legenda szerint ez a csapat legyőzte például az Európában turnézó uruguayi válogatottat!). Munkáslakásokat épített, saját szociálpolitikája volt, jelentősen befolyásolta munkásai életét. Azaz a munka mellett életforma-alakító szerepet is betöltött. S ez az életforma-alakító szerepkör az úgynevezett „szocializmus” éveiben csak tovább erősödött. A „munkásállam” legitimitása ugyanis a munkások emanci

pációján állt vagy bukott, s ezért valamit tenni is illett. (Természetesen sokkal kevesebbet, mint amennyit jó lett volna.)

Mindenekelőtt: a gyár sok és biztonságos munkahelyet adott. A szűkösség keretein belül a munkahelyek stabilak voltak – több, egymást követő generáció számára. S erre a stabilitásra lehetett építeni. A munka nehéz, s nem túl bősé-