Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 5. szám - Mohai V. Lajos: A veszteség és bánat himnusza
17 Bárhol vagyok, a lelkem egy darabja a kert után sóvárog, egy kert után, ahol a világ összes kertje jelen van. Ezen a reggelen az eleségükért repdeső madarak elkerülték a gyümölcsöst. A madarak pedig, mondják, röptükkel kirajzolják a lehetőségeik határát. Ősidők óta így van ez. Az ember addig-addig nézelődik, amíg meglát valamit. A kertkapu mögötti kis pihenő a lépcsősor fölött volt, ahol a támfal tövében a magas épület homlokzata előtti kicsinyke füves rész szinte visszahajolt a drótfonatú kerítésen át az utcára; ez különös ismertetőjele volt a házsor végében fölmagasodó kertnek. Kint a lúdbőrös dombok alján magányos kutyák ugatták körbe a kerítéseket. Lassan ereszkedett le az est, a sötét sövény elreteszelte a kilátást a szemközti házakra. A falakhoz toldott fedett verandákon megült a hideg. A magvahalt kert fölé elbírhatatlan ég von vásznat, a rózsák tövére hideg sár tapad, a lábnyom elvész az avarban, a gazdátlan fagyban lassan térdre ereszkedik az év; ezt az őszt már a halál tépi, alvadt vérfoltok a madáreleségnek otthagyott gyümölcsök. A közelítő tél előérzetében az árnyak széthúzódnak, az árnyak elnyújtóznak. Romlik a látás, zsugorodnak a nappalok, a némaságra ítélt kertben minden duplán számít, ebben a szomorúságban, amely ezt a kifosztott és megtört kertet elárasztja, minden hősiesség. A hideg tűfogával mérgesen beszurkált a ruha alá, kitéve a fázó végtagokat a fájdalomnak. A kanizsai kert mélyéről hirtelen megütötte a fülemet a kásás körték puffanásának hangja. Nem kerültem ki egyetlen őszt sem azóta, hogy megtaláltam és elraktároztam magamban, hogy aztán fölismerhessem ezt a hangot, a túlérett gyümölcs tompa becsapódását, amely megadással beteljesítette a saját sorsára kiszabott fizikai törvényt. November derekára már megtépázott volt körülöttünk minden, a megcsúnyult utcákon és a kopott parkokban az elveszettség érzése vett erőt rajtam. A gyéren kivilágított Sétakertben meg a korai hó szaga gyűlt az orromba, amikor félve átosontam rajta, hogy a vasúti árkon átívelő gyaloghídig eljussak. Hátrálni kezdett az év, későivé változott át az évszak, mintha az öröm lángját lecsavarta volna egy láthatatlan kéz valahol messze, hogy ne lássuk szomorú arcát, és hogy a tettének következménye elől elbújjon előlünk. A sötétfekete Égen, mint a kiteregetett ruhák, nedves felhők csücskei lógtak, a házeresz egész éjszaka az esőlét csurgatta a konyha sarkához állított vízgyűjtő hordóba. Még Öregapám görgette oda, valamikor bort tarthattak benne, az idő nyomai meglátszottak rajta, ezért fekete szurokkal kenték be, hogy megakadályozzák az elszivárgást. Ebbe gyűlt a síkos esővíz, és én is szívesen dugtam belé a kezemet, hogy körbe-körbe forgassam a vizet, fölkavarjam az aljára leülepedett leveleket, amelyeket belesodort a szél az esőcsatornából. Kicsit távolabb a meszesgödör melletti kicsinyke
