Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 5. szám - Mohai V. Lajos: A veszteség és bánat himnusza
18 tócsákban kocsonyásodni kezdtek a megfeketült szilvaszemek, amelyektől olyan viszolygásom támadt, hogy szinte belebetegedtem. Lassan, megállíthatatlanul a környékünkre telepedett a kapzsi tél, hogy néhány hónapra elvegye tőlünk az eleven világot, hideget leheljen a torkából, és megkeserítse az életünket falánk sarki szeleivel, mely átfújt a letarolt dombok hajlatain, összegyűjtötte a völgyek és lapok hidegét, és odatömörítette a védtelen kerítések és a házfalak mellé. Úgy éreztük, hogy az első kemény fagyokban elenyészik az, amit mi addig szépnek véltünk, és megadja magát az elmúlásnak, hiába dédelgettük korábban. Ahogy érett a végzete, egyre aggodalmasabban figyelték az Eget az öregek az utcában tétlenül ácsorogva; igyekeztek a legjobbat kiolvasni a felhők ábráiból belőle, mert hogy mit tartogat számunkra valójában az idő, azt senki sem tudhatta. Tompaságban peregtek a napok, olyan egyformaságban, mintha gúnyt űzne belőlünk valaki, hogy az aranyló szeptemberi és októberi napsütések árát így fizettesse meg velünk. A vak bombatölcsér, a történelem csöppnyi ásónyoma, a mi kertünk pörkszagú kísértete is lassan elfogyott a szemünk elől; a korai szürkeségbe és tompaságba szinte belevakultunk. Az első kemény fagyokban a föld megadta magát az elmúlásnak. Egyetlen esemény törte meg ezt a komor egyhangúságot, ha szakadó havazások kíséretében egyik pillanatról a másikra tört ránk a mindent elborító fehérség. Minden alkalommal mesebeli álomnak éreztem, ahogy egy gyapjúpléd melegében ámuldoztam a kanapén erről az engem ért hatalmas kiváltságról. Rövid idő alatt befestette a táj valamennyi aprócska zugát a hó, vastagon belepte a tárgyakat és mindent, ami csak eléje tárult. A lankadatlan hóesés a gyógyító puhaságával tüntetett ki mindent; mintha csak azt akarta volna a tudtunkra adni mindenféle alakoskodás és cicoma nélkül, hogy az élet egyetlen momentuma sem mehet kárba ezen a földkerekségen. A zsibbadt, elsötétedett délutánokon, amelyeken addig a komorság és a mozdulatlanság ült, most engedetlen kutya módjára cikázni kezdtek a lázas fények. Neszezett a sűrű hó a villanylámpák boldog cilindere alatt. Akkor még lovasszánok is jártak a Rózsa utcában; a városi gazdák a házak mögött elterülő széles mezőket átszelve a borospincékhez használták ezt az utat. Mintha csak ők is az első, érintetlen hóra vártak volna, amely a hosszú távollét után végre megérkezett. Farsangi hangoskodás hasított bele a levegőbe, nevetések csiripelése szállongott. A lovak tompa rugdalódzása meg-megremegtette a léckerítések közeit, gőzölgött a fejük, fújtattak, csörtettek a hóban. Mindez váratlanul történt, egyik pillanatról a másikra, szinte előzmény nélkül, mint egy hirtelen, képzelet szülte látomás, noha ízig-vérig valóság volt. A téli évszak minden megerőltetés nélkül egy szemvillanásnyi időre megcsillantotta a jóságosabb arcát, mutatta, hogy kicsoda is ő voltaképpen; hókirálynői palástban pompázott. Aztán a gyors adakozásának véget vetve néhány röpke nap múltán
