Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 5. szám - Mohai V. Lajos: A veszteség és bánat himnusza
16 A kertben mindig kavarog a füst, ha az avart égetik. A levegő kesernyés szaggal telik meg, a füst vándorútra indul, kertről kertre száll, a távoli mezőkig elér, aztán a füstoszlop lassan szétfoszlik. A kerítésközök árnyai barátságosak, táncot járnak a füvön. Udvarok mélyén tűz serceg, az üstök mélyén lassan lávaszerűvé válnak a szilvaszemek; lekvár készül, szorgos kezek dolgoznak, a kinyúló lángnyelvek fölött megperzselődött levelek pilléi. A kései Nap fénye áthatol a fák koronáján, a kései Nap fénye a kerítésközökben jár. Neszez az idő, a jelenből visszahajózunk a gyermekkorba, kikötőből kikötőbe, szigetről szigetre. Szépnek látunk mindent; ami körbevesz minket, az szép. Álmomban látom a füstoszlopot, szürke csík. Ott maradt a gyermekkor városa fölött. Az ember addig-addig nézelődik, amíg meglát valamit, de ezt már fekete-fehérben látja, mert a múltjából lát valami nagyon közelít, az emlékeiből lát meg valamit, és az már fekete-fehér, mert sohasem lehet többé színes. A rozsdálló árnyékok közt a füst fehér oszlopa tör föl. A füstoszlop halvány jelenlétét érzem. Minden reggel kinézek a kertre. Minden reggel megérkezem a kertbe. Kigyalogolok a kertbe, bárhol vagyok is. Most ősz van, korán hidegülő október. Már fagytól ráncos a föld. Ősz van a kerítéseken, a tujákon, ősz van a fákon. Enyhe köd szitál. Hányszor látom a kertet. Ha elkezdeném számolni, hogy hányszor láttam ezt a kertet, nem érnék a végére. Ebben a kertben ősszel, és most ősz van, fekete ősz, a gyümölcstetemek terhétől a föld kukacokat hizlal a hajnali harmattól lepedékes fűben. Tudom, hogy az ősz csak a saját természetes adottságával él; úgy él vele, ahogy a május él a saját harsogó zöldjével a zalai hegyhátak és szegek vidékén, úgy él vele, ahogy a fölkelő Nap nyáron a délszaki tenger kék színével világítja meg az eget, és ahogy Dánia partjainál – legutóbbi utazásom emléke ez –, a kronborgi vár lábánál az évszakok járásától függetlenül a láthatárt a szürke borítja el. A tengerek is természeti adottságaikkal élnek; nem tehetnek másként sem délen, sem északon. Ezeket a tengereket többször láttam. Az Adriát örökös napsütésben, nyáron, izzó kövekről, Raguzában, Fiumében és Rovinjban. Északon csikorgó hidegben is láttam a tengert, jégvilágával Jurmalában, és vasszínűnek is láttam Dánia partjainál, alig hihetően júliusban. Az Adria marad a tenger a számomra, amíg élek. Személyes, gyerekkori érintettségemből fakad, abból, hogy az ország délnyugati szegélyére, Kanizsára születtem. Ez a tenger esett a legközelebb szülővárosomhoz, ha az Adria nevét halottam, a tenger nevét hallottam. Álmodtam is róla. Szépeket. Verne Gyula után szabadon, mint a velem egykorú gyerekek. És néztem a madarak röptét; biztos voltam benne, hogy ők elrepülnek a tengerig. Olvasásom szenvedélye köt Hamlet kastélyához; az én dán királyfim Arany János feledhetetlen szellemébe van oltva. Állok a kertben, nézelődöm. Halott körték a földön. Elkapom a tekintetemet; ez a kert haldoklik. Lezár valamit az életből számomra. Mégsem tudnék soha hátat fordítani egyetlen kertnek sem; ennek az őszi kertnek a sorsát pedig öröklétig a szívemen viselem. A kert marad egyedül minden utam végső összefoglalója.