Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 5. szám - Mohai V. Lajos: A veszteség és bánat himnusza
15 a fülünk; sok prágai lakásban odacsavarták a rádió állomáskeresőjét. Az emberek tudni akartak a rendőrségi akciókról, tudni akarták, hogy kikre vadászik a hatóság. Az államvédelmisek állítólag maguk szivárogtatták ki az URH-s sávok adatait. Azon a napon a könyvüzletek előtt végeláthatatlan emberszalag kígyózott, sokan székekkel és hálózsákokkal fölszerelkezve már az éjszakai órákban elfoglalták a bejárat előtti járdát. Ha a szóbeszédnek hinni lehetett, a nyitásra megérkezik Hrabal új könyve a nyomdából. Ólomszínű az idő, a száraz őszi Ég színtelen lepedőt terít a kialvatlan arcokra. Azon a napon, 1984. október huszonharmadikán, nyugodt este köszöntött Prágára. Szél se rebbent, a csillagok éppen csak készülődni kezdtek a háztetők fölött. Árnyak vonultak a Károly hídon keresztül. Gondoktól elnehezült arcok siettek szapora léptekkel a folyó két partja felé. Kerülték egymás tekintetét; a város kőcsipkés látványába is csak néhány őgyelgő turista merült el. Egy kedélyes társaság a híd korlátjának dőlve bámulta a susogó vizet lent a sötétben. Nézelődéseim közben jobbára nappal jártam Prágának ezen a varázslatos részén, ezért a korán leszálló estben nehezemre esett a tájékozódás; az Óváros girbegurba sikátorai elnyelték az utcai lámpák szeszélyes pislogását. Időbe telt, amíg megtaláltam a Husova utcát, az ő ékességével, a messzi földön híres Arany Tigrissel. A kocsmahelyiségben testes, jóízűen beszélgető férfiak ültek hosszú asztaloknál, egymással szemközt. A durva faalkotmányokból több is volt. Az egyik asztal végénél helyet szorítottak nekem is. Emlékszem, hogy a kövezeten kiterjedt nedvességnyomok csillantak meg; nemrég törölhették föl a padlót. Hangos ajtócsapkodás hallatszott mindenfelől: pincérek egyensúlyoztak megrakott tálcáikkal. A közönség nagy iramot diktált, egyre csak ürültek a korsók és a hamutálak. Az átható füstben és meleg párában minden mozdulatomra ügyelni kellett. Akit lestem, a kedd estéket ebben a kocsmában töltötte el. A harmadik csapolást ittam, amikor megjött. Szemvillanásnyi időbe se telt, hogy áthaladt a zajos helyiségen a mosdókra nyíló szűk folyosóval szemközti kicsinyke terembe; ott az egyik sarokba ékelt padnál leült. Háromnegyedes kék felöltője szinte beleúszott a levegőbe. Pepin bácsi vonulhatott így a kora esti szürkületben a sörgyár udvarán keresztül, amikor a kávéházi kisasszonyokhoz igyekezett, hogy megjátssza valamelyik szisztémáját, amivel az osztrák vitéz újból győzelmet arathatott. Aztán mesélni kezdtem a Bátyámnak. Belekezdtem egy Hrabal-novellába. Élet szmoking. Tetszetős a címe. Vártam a hatást. A nymburki reálgimnáziumi évekből való történet az írónak arra a korai, ocsúdó életszakaszára esik, amikor „a tartós tudatlanság üvegharangja vette körül”, ahogyan ezzel a szép metaforával körülírta az érzéseit. Rossz tanuló, osztályról osztályra bukdácsol. Számára az iskola pokoli gyötrelmek okozója. Érettségire szmokingot varrattak neki a szülei, és mint kiderült, egyedül neki volt ez a flancos ruhája. Ez végképp ledarálta az önérzetét! A többiek a féltve őrzött vasárnapi ruhájukat viselték! Nem tellett másra. Képzeld csak el! Ő, az égetni való diák ellenben szmokingban virított! Volt mit szégyellnie! „Pedig az életet tényleg csak szmoking nélkül érdemes élni! – vágta rá a Bátyám, és törölt egyet szemüvege lencséjén. Jellegzetes mozdulata volt ez. Bizonyos megkönnyebbülést leplezett vele. Álmomban látom a füstoszlopot; szürke csík. Ottmaradt a gyermekkor városa fölött.
