Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 5. szám - Mohai V. Lajos: A veszteség és bánat himnusza
14 csillagállásban közrejátszhatott az is, hogy a csehszlovák keményvonalas szocializmus nem mozgatta meg az idő tájt a magyar írók fantáziáját, a hideg politikai légkörben még lebzselni sem volt kedvük Prágában, pedig a Moldva sötét hullámai mit sem törődtek a várkastély urával, a Gonosz Főtitkárral. Benyomásaim vázlatos rajzának elkészítését tehát szorgalmi feladatként tűztem ki magam elé. Ahogy hazaértem, az első napokban az ismerősök még kérdezgettek erről-arról, de bárhogy igyekeztem is, tapasztalnom kellett, hogy mondandómban nincs, mi fölvillanyozza őket, udvarias hümmögésbe csomagolt közönyük láttán ezért idejekorán visszavonulót fújtam. Az egyhangúság beborított mindent, és a lehullott levelek életét vajon a sáros avarban hogyan lehetne meghosszabbítani? Hosszú év volt ez, 1984. Csoda, hogy a végére kidőltek hátasaink? Mit tehettem volna? Úti tarisznyám kitömve, de a portékából senki se vesz, minek is tartogatom, kinek is tartogatom? Prágának, mondtam. A fénylő képeslapokon összefűződik a város, a széles homlokzatú házak közt résnyi ég, résnyi kékség, szinte már tapintható közelségben. Finom rezgésű a levegő, a nyílt tér elviselhetőbb a mellékutcánál, a kövezet porrózsáinál a fényben hínárosan csillámló üzlet sorok. A város egyik végétől a másikig otthonias béke honolt. A Moldva rakpartjánál, közel a Slavia Kávéház üvegtábláihoz, vadgesztenyék kopogtak. Tartózkodóbbak az őszi színek, mint a perifériákon. A széles homlokzatú házak közt szórt fény, békés magány Prágában, délután fél három tájt. Ráérősen téblábolok, megkerülök néhány háztömböt, van amelyiket kétszer, egy-egy sarokkal továbbmerészkedve, egy-egy ismeretlen villamosmegállót meghódítva. A házak hátsó tűzfalait méregetem, az erkélyek nyugalmas íveit, a kapualjak puha és ködös sötétjét. A járda poros kövein az eldobott csikkeket, papírhulladékot. A két-három utcával kijjebb kezdődő külvárost, amely akaratlanul is különbözik a korábban megszokott hangulatoktól. Aztán visszafordulok a Vencel tér felé, és a párkányokat nézem az ablakok előtt. A függönyöket. Többnyire mintásak; nagy, festett virágfejek és szirmok szecessziós lenyomataival ékeskednek. Az ablakszárnyakat azonban már csukva tartják, legfeljebb szellőztetéskor nyitják ki rövid időre őket. Pedig még meleg fénye van a Napnak, érzem, ahogy a szememmel fölitatom a sugarait. Korán van, de nem teszek érte szemrehányást magamnak. Jólesik, hogy elveszem a távolságokban, jólesik, hogy nem feszélyez semmiféle megszokott körülmény. Rábámulok az emberekre, zajos magánnyal, tolakodóan, mint valami kisgyerek. Belemászik az arcomba minden mozdulat. Örülök, hogy itt vagyok. Egy drogéria fölött ezüstrajzolatú üveglap, széttöredezve, a betűk szelein fekete piszok, esőtől és hólétól elkenődött fölirat. Méltósággal eldöcög előttem egy villamoskocsi, a síneken homok korcog, mintha a torkom kaparna cigaretta és sör után. Előbukkan a szemközti kávéház lengőajtaja, ki-be csukódik, aztán nyöszörögve megáll. Az élek között ujjnyi rés, innen is jól látszik, ahol állok. Kivehető minden: mozgás, fény, érzékeny vibrálás a tekintetekben. Utóbb söröztem Hrabal törzshelyén, az Arany Tigrisben, emlékezetes napon, október 23-án. Csak jóval később derült ki a számomra, hogy Václav Havel az idő tájt éppen a hermanicei börtönben tengette az életét rabkoszton. Megjegyeztem, hogy a belügyminisztérium szürke, idomtalan belvárosi épülettömbjére, mely mellett jártamban-keltemben többször is elgyalogoltam, újdonsült barátaim lopva hívták föl a figyelmet. Volt, hogy az éjszakai órákban, amikor ott ragadtam valamelyiküknél, a rendőrségi URH-ra tapadt
