Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 5. szám - Mohai V. Lajos: A veszteség és bánat himnusza
13 Hogy tetézzem az októberi hónap jelentőségét a Bátyám előtt, Bohumil Hrabal cseh író felöltőjéről kezdtem el mesélni. 1984 októberében egy hónapot töltöttem Prágában irodalmi ösztöndíjasként. A város és a Moldva fölött Gustav Hušak pártfőtitkár, a megszálló szovjet hatalom helytartója székelt, de Prága akkor is az egyik legizgalmasabb európai főváros volt; számomra Kafka és Hašek bolyongó árnyaival kocsmákban, kávéházakban. És ez a Prága volt Bohumil Hrabalé is. Először utaztam ösztöndíjasként külföldre, Prágába. Ösztöndíjasnak lenni kiváltságos dolog, én is annak éreztem, de erre nem figyelmeztettem minden percben magamat. Prágába azért – gondoltam – minden évben kijuthatok piros útlevéllel is a zsebpénzemen; olcsó a repülőjegy, kettőezer-nyolcszáz forint, akárcsak bármelyik honfitársamnak, nekem is telik rá, hogy megigyak egy sört a Kisoldalon, és elnézelődjek a Lőportorony fenséges tövében. De ösztöndíjas lettem, huszonnyolc évesen hirtelen – ez még a Kádár-rendszer időszámítása –, és így minden másként alakult. Illendőnek tartom ezért, hogy beszámolót készítsek az élményekről, melyek hatása alól, ha akartam sem tudtam volna kivonni magam, kitérni előlük pedig lehetetlen lett volt. Útibeszámolót senki nem igényelt tőlem, még visszatértemkor sem üzentek utánam a Szalay utcai minisztériumi épületből, ahol az ösztöndíj körüli teendőket pár héttel korábban bonyolítani kezdték. Hogy ez vajon merő feledékenységből történt (porszem került a gépezetbe), vagy az Ösztöndíjas személyiségének jelentéktelensége miatt, nehéz eldönteni, és nem is szívesen foglalnék állást magammal szemben. A hivatalosság kimérten, csak a legszükségesebb mértékben törődött ügyemmel, de ezt nem tekintettem ellenségeskedő magatartásnak velem szemben, méltóságon alulinak meg végképp nem, de hanyag hozzáállásuk ott-tartózkodásom első napján kimondott kínlódást okozott nekem: jövetelemről a csehszlovák kulturális minisztérium illetékes előadója, verébszerű, apró asszonyság, jószerével akkor szerzett tudomást, amikor a CSA-gép a ruzyně i repülőtéren landolni kezdett. Emiatt nem tudott kijönni elém. „Első alkalommal ez szokás”, mondta némi habozás után. A bocsánatkérést igyekezett gyámoltalan testbeszéddel a tudtomra adni szavak helyett, még szerencse, hogy addigra valamelyest lecsillapodtam. Zaklatottságomon persze nem sikerült teljesen úrrá lenni. Ez az első prágai napom estéjén volt, melyet nem így képzeltem el. A környezet kicsit oldott rossz kedvemen, hiszen egy belvároshoz közeli szálloda elülső helyiségében ültünk, amely vendéglőként is működött: az utcai ajtaja gyakran csapódott, és elbűvölten bámultam a betévedő cseheket. De lehet, hogy túl szigorú vagyok ahhoz a naphoz, melyben elhagyatottságommal találkoztam. A landolást követő várakozás után – nehezen teltek a percek – végül is fölszálltam egy repülőtéri buszjáratra, amelyről később kiderült, hogy jól gondoltam, egyik megállója közel esik a Hradzsin oldalában lévő minisztériumi hivatalhoz. Kezdett párásodni az idő, és lassan beleereszkedtünk a délutánba. A busz tompa puffanásokkal érkezett meg Prágába. Hogy a repülőtéren nem várt senki, azzal magyaráztam, hogy szinte lóhalálában kellett készülődnöm az útra. A döntő lökést az adta meg otthon, hogy kiderült, a két baráti ország közötti kulturális egyezményben rögzített tízhónapos cserekeretből – ennyit használhatott föl a „magyar fél” – összesen hat hetet morzsoltak le valakik. Ez szeptember közepén jutott a fülembe. A cserekeret rossz arányát előbb-utóbb valahol magas helyen megelégelhetik, ezért tukmálták szinte rám ezt az egy hónapot, gondoltam. A szerencsés
