Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 1. szám - Lengyel András: Jamina (Jegyzetek a betegágyból)
56 nagy, grundszerű szabad tér, az „udvar” terült el. Ezt a szabadságot biztosító teret a ház, a rá merőlegesen elhelyezkedő kislakások, a házzal szemben a már használaton kívüli alkalmi építmények, pl. disznóólak sorozata, a kislakásokkal szemben pedig a Toldi utca határolta be. Ez a grund – ilyesféle lehetett a Molnár Ferenc regényében életre keltett Pál utcai fiúk grundja is! – a szabadság multifunkcionális tere volt. Idesereglettek a környék gyerekei, sőt nemritkán a felnőttek is. Itt zajlottak naphosszat a focimeccsek, ha már pár gyerek összesereglett, s ha volt labda. (Nem mindenkinek volt labdája, a labda birtoklása tekintélynövelő adottságnak számított.) Olykor, tűző nyári napokon is, egész nap folyt a focizás, úgy kellett fölimádkozni bennünket egy-egy szelet zsíros kenyér elfogyasztására, majd estefelé mosdásra stb. Itt, e grundon külső tekintély nem számított, itt csak az ügyesség, mozgékonyság, a pályán való látás, rövidre fogva, a focitudás számított. S az értékrend halálos pontossággal mindig ki is alakult. (A csapatokba való játékosválasztások során ez szépen megmutatkozott. Többen a legjobbak közül igazolt játékosok is lettek.) De nem csak fociból állt a világ, sokféle egyéb játék is folyt itt. Az alkalmi nagy eszmecserék, a trécselés éppúgy zajlott, mint – horribile dictu – a valami semmiségen összekapók testi megmérkőzése (értsd: verekedése), majd a mindig bekövetkező megbékélés rítusai. E grundon (az „udvarban”) a legteljesebb demokrácia uralkodott, az itt folyó élet „olvasztótégelyként” működött, itt akár palotabeli, akár kislakásbeli voltál, közösséggé szerveződtél. Informális tekintélyek persze kialakultak itt is, de a tekintély, amit kivívtál magadnak, nem privilégiumszerű volt, s nem a honnanjöttségből, pláne nem családod viszonylagos tehetősségéből fakadt. A tekintélyt ki kellett érdemelni. S e közösségben hamar kiderült, azonos csónakban evezünk. Akár palotabeliek, akár kislakásbeliek vagyunk. A jobban vagy gyengébben eleresztettség nagyon viszonylagos volt. Igazi „gazdag” a gyerekek között nem akadt. A különbségek, mert különbségek azért mutatkoztak, más természetűek voltak. (Erről később még szólnom kell.) Én igazában ezen a grundon lettem „jaminai”. Gyerektársaimon (és az ő szüleiken) keresztül ismertem meg ezt a világot a maga mélységében és emberi bonyolultságában. Mert itt, játék közben, ha sejtelemszerűen, „homályosan” is, már mindazok az alapviszonylatok érzékelhetőkké váltak, amelyeknek kemény szociológiáját csak utóbb, konkrét szituációkban tapasztaltam és értettem meg. A nagy tanulási folyamat alapjait az én életemben ez a grund rakta le. Ez adott érzelmi mélységet hosszan gyarapodó ismereteimnek. * Mindennek a centrumában a gyár állott. Legszívesebben azt mondanám, hogy „mindenki” a gyárban dolgozott, de ez persze ténybelileg nem lenne igaz. A gyár sok embert foglalkoztatott, s a családtagokkal ez már igen nagy populációt jelentett, de nem mindenkit. Viszonylag sok kis egzisztencia is létezett a gyáriak körül, életformában, kapcsolatrendszerben a gyáriak közé keveredve – s összefüggő tömböt nem alkotva. Játszótársaim közül például „Réce” apja, egy Rétlaki nevű úr iparosmester volt, nekik a Toldi utca végén kis kertes családi házuk is volt. Vagy az Orosházi út és a Toldi utca sarkán, saját házban egy fuvaroscsalád lakott. Saját lovaik, kocsijuk is volt, azzal fuvaroztak – ők úgyne-
