Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 5. szám - Mohai V. Lajos: A veszteség és bánat himnusza
6 Mohai V. Lajos A veszteség és bánat himnusza Szeptember közepén, Nagyanyám születésnapja körül még nyugodt esték köszöntöttek ránk, szinte teljes szélcsendben követték egymást a napok, és szép látványt nyújtott az esteledő Ég, ahogy a csillagok lassan kigyulladtak a zsindelyes háztetők fölött. Kint ültünk az udvari padon, szemben az ajtóval és a fölkövezett előtérrel, amely az aszparáguszcserepeknek adott helyet, és fürkésztük a sötétülő pusztaságot, ahogy változtatta az árnyalatait, de ugyanabban a fekete tónusban terült fölénk. Elhiszem utólag Vörösmarty csodálatos monológjának, hogy az Éj mitikus lény, egy világot szült gyermekül. Néztük, ahogy az égitestekkel szépítkezik az a mozdulatlan messzeség, és ettől nyugalom szállt ránk, lecsillapította érzékeinket. Ebben a mélázó csöndben elcsíptünk szavakat az utcáról, a lépések halk kopogásából azt is tudtuk, hogy ki jár a sötétben. A járdák fölött még elég gyér volt a világítás, alig égett pár lámpa, azok is messzire estek egymástól, kicsinykét pislantva csak a szurkos levegőbe. A mi megelégedésünkre az egyik kátrányos villanyoszlop a házunk előtt állt, zöldre festett zománcos cilindere csillogott a nappali fényekben, esteledés után pedig, amikor egy láthatatlan kéz fölkapcsolta a villanytelepen, sárga fénye beszűrődött a redőny résein és a halvány fénycsíkok ferdén fölmásztak a falra. Azoknál, akikhez nem vezették be a folyóvizet, az utcai csapra jártak a vödreikkel, féltek, nehogy fölbukjanak a kiálló köveken, vagy megbotoljanak a foghíjakban. Egy nap valaki, az elhalványodó délutáni napsütésben, egy alattomos gödörben a lábát törte. Nem utcabeli volt. Ehhez a balesethez jött először mentő az utcába, egy Dodson márkájú kocsi, amely bennünk, gyerekekben rémületet keltett. Jó messzire elbújtunk előle, nehogy minket is elvigyen magával. Másodszor az öreg Tomasits bácsiért jött a mentő; egy keskeny hordágyon emelték be az autó megmagasított terébe; többen körülállták a mentőautót, egy pillanatra azonban kicsinyke rés támadt a bámészkodók között, és a tekintetem összetalálkozott Tomasits bácsi szomorú arcával. Vajszívű ember volt; ha összetalálkoztunk, mindig kedvesen szólt hozzám, nevetett és megpaskolta a vállamat. Pityeregve néztem őt; nem tudtam leplezni a riadtságomat; ugyanazt éreztem, mint amikor láttam, hogy hullik le az elszáradt ág az öreg diófa koronájáról. Fejezet a Prae kiadónál jövőre megjelenő A kanizsai hidegház című prózakötetből.
