Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 5. szám - Mohai V. Lajos: A veszteség és bánat himnusza
7 Azóta sokszor rám tört a magány, és egy szál magamban álltam nappalaim hideg kövén; hosszú időbe tellett, amíg rájöttem, hogy szomorúságomban az összes letört ág fájdalma is belém hasít. Ezt az érzést nem tudom elcsitítani a lelkemben. Ősszel gyakran az is megtörténik velem, hogy a kosárból szétguruló diók a régi padlások zaját utánozzák az elmosódott gyermekkori emlékek mentén. Ez az én bélyegem: elűzni semmit sem tudok magamtól, mert a szívem visz szaránt a feledéstől. A múltért jöttél? – kérdezte egy ismeretlen alak egy madár szárnyverdesése közben álmomban. – Vajon lesz-e valaki, aki továbbengedjen? Az Égre tódulnak a felhők a tompa melegben, a kert még a nyár napsütése után sóvárog, és a földi élet mulandóságáról mintha mit sem tudna; érik a körte és a szilva, Isten vendégei a gyümölcsösben. A fák koronája szemet gyönyörködtető szőttes, száz alakban változtatja a színeit reggeltől naplementéig, esőfényes levelein megvillan egy-egy szélfújta árny. Körös-körül cserepes a talaj a törzseknél a csapadékhiánytól. Az öreg fák gyökérzete kidagad a földből; őrzi a szárazság nyomát. Szeptember végétől öregedik az év, az ősz, súlyos terhével, egy másik időszámítás kezdete, a „megvert Dárius” mégis rendre fölnyitogatja kincsesládái fedelét. Az ősz ideje nem a pusztulásé, hanem az öregedésé. „Miközben begyűjtik a termést, Isten csöndben elhagyja a világot.” Öregapám szavajárása, mely családi szállóigévé vált, költői szólam lehetne az alábbiakhoz, amelyet papírra vetek, de én nem tudom megfosztani Istent ettől az évszaktól. Mióta megtanultam a környezetemet figyelni, azóta ezzel az évszakkal sohasem tudtam betelni; ez az évszak ösztönösen foglalkoztat, mondhatni az övé maradtam, noha a többiről sem felejtkezem el, és időről időre megemlékezem róluk, és nem csak úgy, mint a természet körforgásainak a részeiként. Mindenesetre, amikor szeptember Ege elszéled a kerteken át a fejem fölött, nyugalma visszaáramlik a testembe. A szeptember Nagyanyám születésének a hava, ezért éden a számomra. Olyan erővel bír, hogy félresöpri a gondokat és haragokat, amelyek ott gyűlnek időtlen idők óta a családi emlékezet mélyén, mely a szorongások és bánatok sötétlő őrhelye. Megtanultam, hogy a családi összetűzések szenvedélyeket korbácsolnak föl, és összezavarják az ember látását, mert aki a csapdájába esik, azt megfosztja a józan ítélettől. Az elrontott helyzetek rendbetétele mérhetetlen mennyiségű energiát emészt föl, akárcsak a gyűlölködés vagy az irigység. Családi vonásaink közé tartozik, hogy hirtelen túlzásokba esünk, bár inkább csak az Anyánkra és a Bátyámra volt ez a tulajdonság jellemző. Öregapám és Nagyanyám csitította az érzéseket, mert megfontoltak és mérlegeltek minden körülményt, és azt vették számításba, amit az élet megengedett a számukra. Apám elnyomta a megbántottságait, ezért igazából nem volt képes a kudarcok vagy a veszteségek előnyeit a saját javára fordítani. Anyám és Bátyám azonban az
