Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2021 / 1. szám - Lengyel András: Jamina (Jegyzetek a betegágyból)

55

immár semmiben ki nem tűnő férj már elvesztette vonzerejét. Ám nem váltak el, mert ez akkor s ott még nem volt divatban...

Ez az egészében véve kisszerű, csillogás nélküli, szürke élet, amely a folyosót (is) jellemezte, a mögötte meghúzódó kis privilégiumok ellenére, mind anyagiakban, mind kulturális nívóban, meglehetősen kevés változatosságot mutatott. Nem a társadalmi elit, hanem a legmélyebb szintről már fölemelkedett, de még mindenestől a „lentiek” világához sorolhatók élete volt ez. S mégis: a ház a környék számára a „palota” volt! Bármily hihetetlen, a kétemeletes, minden építészeti eleganciát nélkülöző szocreál épület a környék lakói számára irigylésre méltó állapotot tükrözött, s a benne élők – árulkodó módon – a „palotabeliek” voltak, afféle privilegizált, kiváltságos réteg. Az ő szemükben én is már-már „úri gyereknek” számítottam. (Akkori és mai értékítéletem szerint is: alaptalanul. Amit ők irigyeltek, azt én szegénységként éltem meg.)

De honnan, milyen nézőpontból látszott a mi házunk „palotának”? Ami megdöbbentő: volt

ilyen nézőpont, s ami súlyt ad e felfogásnak, a palotaálláspont megfogalmazóinak a maguk szempontjából igaza is volt. A mi házunkra merőlegesen ugyanis ott sorakoztak az úgynevezett „kislakások”. Ezeket még Boh - nék építtették a munkásaiknak, a gyári, „privát” szociálpolitika jegyében. S ezek csakugyan kis, földszintes lakások voltak, komfort nélküli, nagyon „egyszerű” lakások. Tégla és cserép volt a gyárban bőven, tervezésük, ha volt, sem okozott gondot. Gyorsan föl lehetett építeni ezt az igénytelen sorlakást. Vécé, fürdőszoba persze nem volt bennük, a klozet a lakásokon kívül lett elhelyezve, és több lakás lakói jártak egyre-egyre. A Bohn-féle szociális kislakások azonban így is segítséget jelentettek. Fedelet adtak a munkásaik fölé, s enni, inni, aludni stb. lehetett bennük. Mi több, gyerekek generációi születtek és nőttek föl itt. Tartósan éltek itt emberek. Belakták a tért, ami számukra adatott. A kötélen száradó ruha, a háztetőn sorakozó kovászos uborkás nagy üvegek, s hasonlók jelezték ezt. Annak, akinek addig nem volt hajléka, ez otthont

jelentett. De az igényszinteket nagyon alacsonyan fixálta, s behatárolta az élet nyújtotta lehetőségekről alkotható képet. A világkép tengelyében a gyár és a kislakás helyezkedett el, minden más csak ezekhez viszonyítva formálódott ki. S ezeknek a lakásoknak a gyereknépe – az én játszótársaim – „palotának” látta és mondta a mi házunkat. Amely az ő lakásaikhoz mérten kétségtelenül nagy és magas épület volt (két emelet!) olyan infrastruktúrával (például vécé, fürdőszoba), amely nekik nem adatott meg. És amely irigylésre méltó volt. (A ház palotaként való meghatározását a gyerekek persze nem maguk találták ki, otthon, családi körben hallották: ez volt a kislakásbeliek reflexiója a földből kinövő és a környék képét automatikusan átalakító „hatalmas” építményre.)

Az egészben a legszomorúbb és leginkább szívet fájdító persze az volt, hogy én a nyolcéves koromig tapasztaltak alapján is tudtam, a mi házunk bizony semmiképpen nem érdemelte ki a palotaminősítést. S bármennyire civilizatorikus fölényben volt is a kislakásokkal szemben, a mi körülményeink is a szűkösség jegyeit mutatták. Mi is a szegénység világához tartoztunk.

S hogy ez nem utólagos visszavetítés egy későbbi, összetettebb horizontról, azt az udvari, közös térben való élet megmutatta. A „palota” mögött ugyanis egy