Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 4. szám - Büky László: Hazanéző a versek útján – Sóvidéki lírai antológia
158 Büky László Hazanéző a versek útján – Sóvidéki lírai antológia Hatalmas a magyar népdalkincs, amelyet annak idején Kodály Zoltán és Bartók Béla nemcsak fölfedezett, hanem meg is őrzött, illetőleg műveikben áttételesen a nemzetközi zeneköltészet részévé is tett. A népdalok szövegvilága azt is tanúsítja, hogy a megalkotó népesség érzelmi és gondolati gazdagsága szinte fölmérhetetlen. A magyar társadalom változásai folytán ugyan jó ideje e tekintetben más műveltségű, mégis számos jele van annak, hogy a magyar nép érzelmi és gondolati gazdagsága kevésbé csökkent. Efféle jelnek gondolom a Sóvidékhez kapcsolódó költők antológiáját. A kötet huszonnégy költő verseit közli, akik vagy e székely táj szülöttei (Parajd, Sóvárad, Szováta, Korond, Atyha és más községekből), vagy ott élnekéltek, ezért huszonötödikként Áprily Lajos-költeményeket is fölvett a szerkesztő. A szülőföld és az ottani táj és élet szeretete nemritkán meg is nyilvánul a versekben: „A szülőföld nem vénül meg, | minduntalan haza szólít, | ha szuronyos gondok űznek, | tapasztalom, milyen jó itt” (K. Kovács András). A táj leírása legtöbbször nem marad meg ábrázolt tárgyiasságában („Vécs alatt elődbe szalad | Felső-Maros zöld lapálya, | jobbról balról szegélyezi, | öreg bércek kék uszálya”), hanem összeépül a benne élő ember sorsával („Marosmente emberének | addig marad Maros, amíg | ezüst hasú halat csillant | hűs vizének sodra, mélye”) (Németh János). A tájban, a tájjal együtt élő tevékenysége ábrázolódik nemritkán, így Páll Lajos a téli Korond patakbeli halászatot, Király Zoltán a falusi mindenna pokat írja meg („istállót takarítottam [...] | kigörgetem a kecskepajtából az utolsó sótömböt [...] fákat ültetek, levendula bokrot, | metszem a szőlőt, hátha mégis van értelme, hátha tényleg nem hiába vagyunk ott, ahol, akkor, amikor”). Ugyancsak Király Zoltán foglalja össze, mi a cselekvő – mondjuk így? – honszeretet dilemmája: „Erdélyt mindig el kell veszíteni. | Erdélyt mindig vissza kell nyerni.” A távolabbra került szerzők is alapoznak a szülőföldi emlékekre: „Mily haraggal izzott bennem a gondolat? | Hisz még csak a szántás közben, barázdában | Fékezte meg karom eladdig a lovat [...]” (Deák-Sárosi László: Székely harisnya). A Deák-Sárosihoz hasonlón szintén áttételesebb gondolatisághoz Domokos Johanna versében is az emlékek adnak alapot: „kakasmandikó-mező, kikericstenger, gyöngyvi- | rágözön, pap erdeje, rigó tava, | mezők havasa, kóbor kutyák, sziszegő libák” – írja (Inventárium). A szintén messze került Tamási Miklós a hazai táj fáit egybelátja a magyar (irodalmi) műveltség hordozóival: „Kőris Csokonai, szilfa-hű Kölcsei | első rokonai, lelkemnek csőszei. || topolya Berzsenyi, barkócfa Vajda | ma is bele-
