Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 4. szám - Büky László: Hazanéző a versek útján – Sóvidéki lírai antológia
159 zúgnak a magányos dalba” és így tovább Weöres dús platánjáig, Illyés vadkörtéjéig. Kívánkozik ide Arany János a rímtechnika révén: „Tanulnának Kölcseynktől | És más régibb bölcseynktől ” (Báró Kemény Zsigmondhoz), hogy szándékos az Aranyhoz képest fordított látszatrím, immár nem tudható, hiszen Tamási Miklós 1994-ben elhunyt. – Az említettemhez hasonló kapcsolatok az antológia szerzőinél másutt is föllelhetők. „Petőfi a kedvenc költőm, | s Tinódi” – vallja Király László. (Petőfi Sándor másoknál is említődik.) Áprily Lajos nemcsak – mint említettem – szerepel a kötetben, az ő személyisége is hatott, Németh János köt hozzá költeményt (Anno kétezer). Az antik műveltséggel épít párhuzamot Deák-Sárosi László, Horatiusról és a Nero elleni (sikertelen) összeesküvés vezetőjéhez ír verset (Levél Gaius Calpurnius Piso szenátornak). Utóbbiban mindjárt a költemény elején kimondja az erkölcs egyedül lehetséges álláspontját („Caesar s Nero egykutya hidd el. | Ellenségei köznek, jónak, néphatalomnak”). Egyébként Deák-Sárosi hasonló alapon, de ironikusan, gúnyos-humoros nyelvezettel szól másról is: „Pixel király, fantom király | Szörföl bájt oldalán. | letölti lám, még mennyit ér | E Kárpát tartomány? [...] Figyeli őt Erdély, Részek | S még hét tartomány.” A verscím is allúzió: A szelfi bárd. Molnos Zoltán egyik versében éppen Bartók és Kodály a műveltséghez és magyarsághoz való kapcsolat: „Hol kell keresni a tiszta patakot, | Ahol csobbanásnak Bartók ad abrakot”, valamint „Lassan minden tartalom nélküli nagy hodály, | Csak zenerímek száradnak, | Melyeket kiterített Kodály” (Aláírás). Eltekintve az itt lapuló képzavartól – csobbanásnak ad abrakot – inkább az Este a székelyeknél (1908) és a Székely keserves (1931) jusson eszünkbe a két géniusztól, hiszen (valamelyes túlzással mondom:) az idillum és a tragikum nem egy helyen megmutatkozik a sóvidéki versekben. Előbbihez tartozik a szülőfölddel, az ott élő elődökkel kapcsolatos érzelmek emlékbe szövései. Ezek persze összefonódnak az utóbbi életérzéssel, amelyre számos példa adódik. Kedei Zoltántól ez: „Valamikor réges-régen, kánikula naptüzében homokvárat | építettem. Jött a végzet, vörösvégzet, megcsúfolta építményem” (Színekben élem álmaim). Az efféle bizonnyal szimbolikus kifejezés mellett a székely keservet nyíltabb szövegművek és részek jelzik. „Még nem halunk éhen Nem is az a gond | De hont keresünk bújva akár a vakond | A szabad szó szárnya száz éve ismeretlen | Egyetlen tanúnk Isten az egekben” (Czegő Zoltán: Fényes kétség). „magyarnak nézve stigma, majd románnak, majd | keleteurópai nőnek, költőnőnek | többszörösen áldott világba” (Domokos Johanna: Inventárium). „A székely búbánat | most üli torát. | Hallod-e a jövőt? | Kóstolod borát?” (Bölöni Domokos: Bözödi). Az egyéni élettel összefonódott székely állapot is megmutatkozik a Ráduly János által vállalt Nagy László-i reminiszcenciával: „Tovaszállt éveim szőlőhegyén | agyam reményt reményre szövöget” (Versbe öltözöm). – (Sajnos itt is katakrézis mutatkozik.) Egészében a kötet vershalmazára nem ereszkedik a búbánat sötét köde babitsi áthallással („Fekete országot álmodtam én,| ahol minden fekete volt, | minden fekete, de nem csak kívül: | csontig, velőig fekete [...]”): „fekete ország. Menni, menni kellene | valahová” (Kedei Zoltán). A versgyűjtemény minden egység lezárásaként grafikát, festményt, plasztikát tett, amelyek közül néhány a versíróktól származik. Ez az egyébként is elegáns tipográfiájú kötet javára válik.
