Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 1. szám - Lengyel András: Jamina (Jegyzetek a betegágyból)
54 gépkocsivezető (felesége is gyári munkásnő), Dudás Gyuri exfutballista, aki a sportbeli érdemeiért kapott átképzési lehetőséget, s lett szakmunkás, apám pedig – mint sokoldalú, kitűnő szakember, afféle téglagyári munkásarisztokrata. (A ház, amelyben összesen huszonnégy lakás kapott helyet, voltaképpen a szociálpolitika gyári kirakatintézményeként szerepelt. A gyár valamennyi dolgozója számára nem tudtak volna ilyen körülményeket biztosítani. Ahhoz az erőforrások nem álltak a gyár rendelkezésére.) A ház többi lakója, mutatis mutandis, hasonló képletet mutatott. Az egyik lakó például egy Gyucha nevű, ugyancsak exfocista volt, akinek presztízséből, bár már nem játszott, egy jó új lakásra még futotta. (Lánya, Éva ugyancsak sportoló lett, magyar bajnok, és válogatott tornászként többre vitte, mint apja, aki csak NB III-as futballista volt.) A mi folyosónk szociológiája önmagában is érdekes, és sok mindenről árulkodik. Az első lakást bérlő Piatkó, mint mondtam, tisztviselői munkakörben dolgozott, felesége egy nagy hangú és nagy fenekű cigány nő, a maga temperamentumával éles ellentéte volt magas, fess férjének. Utólag sem tudom elképzelni, hogy hogyan jöttek össze, de összejöttek. Fiuk Laci, égedelem rossz gyerek volt, „nevelhetetlen”. Gimnazista koromban, némi fizetség fejében én „korrepetáltam” – és a srác rám hallgatott is. (Utóbb versenyszerűen bokszolt, de valamiért börtönbe került. Tartósan sehová sem tudott beilleszkedni.) Domokosék más képletet mutattak. A férj, mint említettem, gépkocsivezetőként dolgozott, de rendszeresen ivott, s idővel egyre jobban és egyre többet. Részegen nagy magánszámokat adott elő, ilyenkor dőlt belőle a butaság. Felesége, Eszti, téglagyári segédmunkás volt. Lányuk, ugyancsak Eszti, már gimnáziumba járt, majd valamilyen mezőgazdasági főiskolát végzett. Inkább szorgalmas volt, mint okos, és öccse, Feri – nekem játszótársam – is nem eszével, inkább mozgékonyságával, elevenségével tűnt ki. (Később ő is gépkocsivezető lett, mint apja.) De érdekes módon nekik előbb volt tévéjük, mint nekünk. Ők ambicionálták a tévévásárlást. Jó néhány focimeccset (s néhány filmet is) náluk néztem meg. Dudásék helyileg is, érzelmileg is közelebb álltak hozzám, hozzánk. Gyuri, mint volt focista, jó néhány sporttörténeti érdekű fotót ajándékozott nekem. Az Aranycsapat, Puskásék fotóját éppúgy tőle kaptam, mint az Agyag (s Jamina) különböző korszakban szereplő csapatának sportképeit (AMTE, Agyagipar stb.) – ez utóbbiak némelyikén, játékosként Gyuri is szerepelt. Én stoplis focicipőt is nála láttam először közelről. Egy öregfiúk meccsre készülve megmutatta cipőjét, kézbe vehettem stb. Nagyon rendes, jó szándékú, kicsit naiv ember volt. Utólag tudatosult bennem, hogy felesége, Erzsi, aki a legjobb alakú, legcsinosabb nők egyike volt, akit valaha láttam, voltaképpen a focista privilégiumait jelképezte (éppúgy, mint az új lakás, a könnyen megszerezhető szakmunkás-bizonyítvány stb.) S mit mondjak? Amikor Erzsi bugyiban, melltartóban megjelent a folyosón, ez óhatatlanul mozgásba hozta a kamaszfantáziákat, izgató látvány volt. Máig őrzöm emlékezetemben. Lányuk, Cuni, akit olykor az én felügyeletemre bíztak, később, nagylányként sem volt olyan csinos és dekoratív, mint az anyja. Sajnáltam Gyurit, de érthetőnek tartottam, hogy Erzsi, amikor a kiöregedett focista varázsa és presztízse elmúlt, olykor „félrelépett”. Már nem voltak egyenértékűek. Amikor Erzsi férjhez ment, Gyuri, a focista még jó partinak számított az iskolázatlan jaminai munkáslánynak. De az érdektelenné váló,
