Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 1. szám - Lengyel András: Jamina (Jegyzetek a betegágyból)
53 és (ezt nagyon kell hangsúlyozni!) saját, ebből az életformából kisarjadó, speciális kultúráját a gyár teremtette meg. Részben a Bohn család tudatos, saját érdekeik szerint alakított „szociálpolitikája” mentén, részben s döntően a kemény szociológiai realitások ereje és dinamikája által. (Az államosított, „szocialista” vállalat léte mindezt gazdagította és – néhány lényeges ponton – finomította, de radikálisan nem változtatta meg, nem is tudta volna. Aki bérmunkás, az bérmunkás itt is, ott is, és mondjuk, a nyers tégla „elszedése” a futószalagról, vagy a kiégetett tégla kihordása a forró kemencéből, az mindig embert próbáló, s az életformát meghatározó munka. Aki e körülmények között él, az munkája végeztével, még ha érdekelné is, nem Kant vagy Hegel olvasására van kondicionálva. Ismereteit is, szórakozásait is szükségképpen más forrásokból meríti, és más tartalmaktól elégül ki. A téglagyári munkás, ellentétben a hajdani brit középosztály tagjaival, nem „szabadidős osztály” tagja.) Magyarán: olyan világ volt ez, amely a kívülálló számára csak furcsa, „érthetetlen”, egzotikus világként mutatkozott meg, de saját, nagyon kemény törvényszerűségei határozták meg. S aki e világba belekerült (oda született, vagy csak belecsöppent hosszabb-rövidebb időre), az nem maradt e világtól érintetlen. Egész (további) életét így vagy úgy meghatározta. Maga alá gyűrte vagy lázadását váltotta ki. Belőlem például a szolidaritás érzületét hozta fölszínre. Az odatartozás föl nem számolható élményét – jóllehet én osztályt válthattam, és egy ismeretgyarapító és -továbbadó professzió életformáját élhettem felnőtt életem csaknem egészében. (Lelkiekben ma, öregen és betegen, ismét „jaminainak” érzem és tudom magam, bár ha Csabára látogatok, Jamina „határánál”, a vasúti sínek innenső oldalán, a vasúti temetőnél, ahol szüleim sírjai vannak, megállok. Már nincsen hová „hazamennem”, az én Jaminám már a múlté...) * Lakásunk egy kétemeletes, ugyancsak masszív szocreál bérház első emeletén volt: Orosházi út 43. I. emelet 16. (A cím később, amikor házunk és az országút közé utólag egy új épületet emeltek, megváltozott, a ház az országútról nyíló kis utca, a Toldi utca nevét kapta meg.) A ház, amelyben mi is laktunk, nem spórolt az anyaggal: erős, masszív falak, s mivel ezt a téglagyár a saját dolgozóinak építtette, a tervezés igyekezett „korszerű” lakásokat kialakítani: másfél szoba, konyha, vécé, fürdőszoba, sőt viszonylag nagy spájz, a villany és a víz bevezetve. A konyhában sparhert, a szobákban cserépkályha, mindkettő jó, de munkaigényes tüzelési forma. (Később mindez gázfűtésre lett kicserélve.) Egyszerre jelentette a „modern” igényekhez való alkalmazkodást, a civilizatorikus előrelépést és a szűkösség tudomásulvételét. (Nem ártott volna például, ha egy vagy két szobával nagyobb lett volna a lakás – de ez az építtetőnek jelentős többletkiadásként jelentkezett volna.) Mi, a lépcsőházba feljőve, a lépcsőházból nyíló folyosó végén kaptunk lakást. A folyosón négy lakás helyezkedett el, négy téglagyári dolgozó és családja számára. Sorrendben: Piatkóék, Domokosék, Dudásék és mi. A négy család négy különböző társadalmi képlet megtestesülése volt, a négy családot csak két dolog kapcsolta össze: a téglagyárhoz való tartozás és valami ki nem mondott, de mégis létező privilegizáltság: Piatkó tisztviselő volt, Domokos
