Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 4. szám - Bartha Ákos: Mikó Zoltán vezérkari százados és a népi írók
59 szerkeszthetett.22 Ügynökként is megemlékezett a Mikóval való találkozásáról, ahol a százados „nyíltan beszélt a nyilasok ellen, arról is, hogy a háború kimenetele nem kétséges s rögtön közölte a fekete elfogyasztása után, ő [a] baloldali íróknak és művészeknek segíteni akar, hogy a nehéz időket átvészeljék. Finoman célzott rá, hogy majd a fordulat után ezt javára kell írni és egyebet nem is kíván.”23 Nem tudjuk, Szabó Pál mennyit tudott arról, milyen közegben keresett menedéket; mindenesetre a Bimbó úti alkalmi találkozóról hosszasan írt 1968-as művében: „Asztalos István is itt volt és Nagy Imre, az erdélyi festő. Szabó Lőrinc, főhadnagyi egyenruhában. Másnap vagy harmadnap kellett volna neki elmenni a csapatával nyugatra. Eleinte viszolygott, de aztán elfogadta az igazolványt. Mikó jóállású [sic] fiatalember volt, a felesége szintén, s még csak nem is egyszerű vendéglátás volt itt, hanem inkább bő és választékos fogadás. Szendvics, borok, fekete és sütemények. Mikó kifejtette, hogy ő nagyon szereti a népi irodalmat, s attól fél, hogy előbb-utóbb az írók is horogra kerülnek, és akkor nincs tovább. Ő tudja ezt, s igen nagy felelősséget érez – mondotta. De neki módjában van ellátni megannyiunkat olyan igazolvánnyal, hogy... nemcsak nem kell kimenni nyugatra, de a németektől sem kell tartanunk. Nem is beszélve a nyilas karhatalmistákról... Nekem személy szerint nem kellett igazolvány, de kellett Asztalos Pistának, a fiamnak, a vőmnek, Nagy Imrének, úgy emlékszem, hogy Cseres Tibornak és másoknak.”24 Utóbbi író, vagyis a Hideg napok későbbi szerzője a rózsadombi dél után némileg eltérő névsorát adta: „Asztalos Istvánra, Féja Gézára, Szabó Pálra, Tamási Áronra, Szabó Lőrincre emlékszem, kik szobájában találkoztunk, s még Nagy Imrére, a festőre. [Mikó] Bájos, fiatal felesége teával és keksszel kínálta a vendégeket s Mikó arról beszélt, milyen nagy a tényleges, hivatásos tisztek felelőssége éppen a háború utolsó idejében, amikor semmilyen korábbi kötelezettség nem érvényes és minden erőt és gondolatot a jövendő szolgálatába kell állítani” – írta Cseres egy 1970-es hírlapi cikkében.25 Az 1944 végén még életmentő irat 1945 elején azonban már kishíján végzetesnek bizonyult Szabó Pál és alkalmi lakótársa, az erdélyi íróként nevet szerzett Asztalos István számára (aki azt is feljegyezte, a százados valóban ismerte az általa nagyra tartott művészek munkáit26 ). Szabót és Asztalost ugyanis nem a nyilasok, hanem az oroszok tartóztatták le az ostrom után. „Az a bizonyos Mikó százados-féle csoport, ahonnan mi a Mikó aláírásával az igazolványt kaptuk, az oroszok előtt lelepleződött. Helyesebben: Mikó Zoltán százados, aki valamilyen kémelhárító csoportnak volt a parancsnoka, hogy a közelgő történelmi fordulatra jó pontot szerezhessen, velünk kereste a barátságot. A népi írókkal és baloldaliakkal. Mikor az oroszok elfoglalták Budát, az volt az első, hogy önként jelentkezett az orosz parancsnokságnál, és énrám meg Asztalos Istvánra hivatkozott: mi tudjuk, hogy ő nagyon rendes ember. Minket tehát, kettőnket mint tanúkat 22 Zoltán Gábor: A suszter és a fáklya . Mozgó Világ, 2017/2., 54–59. 23 Kiegészítések a KEB-hez beadott beadványhoz. d. n. ÁBTL 3.1.1. –B-91438 Duna, 19–21. 24 Szabó: Minden kör bezárul i. m. 25 Cseres Tibor: A háború legnehezebb órája. Magyar Hírlap, 1970. ápr. 26. 10. 26 Asztalos István: Író a hadak útján . Minerva, Kolozsvár, 1946. 61.
