Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 3. szám - Standeisky Éva: Kassák álommegjelenítései
65 / kinyíltak a szavaim és élnek / egy madár szállt a fűre / vizek tükröket remegnek / a szőke elefánton a nagy égi állaton utazom szakadatlanul.”) A Karácsonyiék ban egy érzékeny, zenélni tudó, középosztálybeli fiatal nő meséli az álmát. A regényfigurában a zenét létfontosságúnak tekintő Kassák alteregóját sejthetjük. „...egyszer azt álmodtam, hogy összedűlt a világ. Először a nap hullott le az égről, darabokra tört, mint egy óriási aranyszínű tányér, s azután összeroskadt és széthullott minden anélkül, hogy tudtam volna, mi történik velünk. Borzasztó volt!” A Kis könyv haldoklásunk emlékére című vallomásos pózakötetének álomleírásá ban szinte valamennyi gyakran használt Kassák-jelkép feltűnik: „Deres paripámon kinyar galtam a tavaszi mezőre. A város, amely annyit szenvedett ártatlanul, még aludt mögöttem. A szomszédok nem kiabáltak át egymáshoz a bimbózó rózsa kerítés felett, hogy magányosan elvonultam az utcahosszban. Valahol egy kakas kukorékolt, de a kutyák még keresztbe feküdtek, álmosan a kapuk előtt. S az árnyékok, azok is aludtak mozdulatlanul, csak a széleiken, mint egy elrozsdásodott penge élén, vibrált a pirkadat. Az ébredés üzenete. Itt-ott zöld mogyorócserjék és kuszált fagyalbokrok keresztezték az utam. Gyí , mondtam, magam is még alig hogy felébredtem, s lovammal együtt átrepültünk az akadályokon. Valószínű, hogy szárnyunk nőtt mindkettőnknek, s mint a szikrák, csillogtak rajtuk a harmat gyöngyszemei. Egy malom árnyékában pihentünk meg. Különös vidék volt, a földet, ami gyapjas, nehéz illatokat lehelt, ismeretlen növényzet takarta, s a magasabb helyeken, mintegy a tenger sekély vizű hullámzásában, féllábú, szürke gémek rostokoltak. Ha nem hagyott volna el a józan eszem, talán a gyönyörű japán metszetekre gondoltam volna, amiket a Louvre-ben láttam annak idején. Nem gondoltam semmire, s hagytam, hogy becézzen az ég, és gyönyörködtem lovam nyerítésében, nyugtalanul toporzékolt, s a sárga réztrombiták hangjai zúdultak ki az orrlikain. Valaha is aligha élhetnék szebben, mint ahogyan ezekben a pillanatokban éltem. Nem kívántam, hogy szeressenek, s én nem gyűlöltem senkit. Barátaim és az asszonyok mind, mind távol voltak tőlem. Zsidók és keresztények, a vakmerőek és a gyávák, a szegények és a gazdagok egy vastag, magas fal mögött meneteltek, fejük felett a mosolygó kék éggel és előttük sorban kinyitott kapukkal.” Két álomról szóló bejegyzés Kassák időskori naplójából, a Szénaboglyá ból. „Ritkán álmo dom, s még ritkábban sikerül belőle némi foszlányokat megőriznem reggelre. [...] Így történt: egy madár keringett felettem, és közeli halálom jóslatát énekelte. Sötét napszemüveget ültettem az orrom tövére, hogy így nézzem meg pontosabban a kegyetlenül csipogó madarat. Már nem is madár volt ez a madár, hanem valamiféle lomha, nagy állat, s úgy szólt, ahogy az ökör szokott bőgni az elhagyott mezőn. – Hát röpülj most, ha tudsz – mondtam neki így közelről. Persze, hogy se röpülni, se énekelni nem tudott. S mielőtt válaszolhatott volna, egy temetéskocsi kanyarodott ki az útra hosszú gyászkísérettel. Csupa öregasszony és öregember, de azt is észrevettem, hogy az én jó Bandi kutyám jár a sor élén megnyírtan és soványan, ahogyan agyvelőgyulladás után a kutyaklinikáról hazakerült. Most már világos volt előttem, hogy tulajdonképpen miről is van szó. Bandit nagyon féltettem a haláltól. Így bizonyítja be előttem, hogy életben maradt, s most valaki mást temetnek helyette. És az sem igaz, hogy az én csontjaimat gurítják a temető felé. Hazudott a felettem keringő madár, mikor korai halálom jóslatát csipogta.” „Egy héten belül kétszer ugyanazt álmodtam. Majdnem pontosan ugyanazt. Óbudán kódorogtam, jó érzéssel, mint akinek semmi egyéb dolga nincsen. A dombra akartam felmenni, ahol a múlt napokban filmfelvételeket készítettek. A kápolnától lefelé vezető úton kosztümös lovasok nyargalásztak, s az egész környék gyermekei lázban voltak a gyönyörű látványtól. A kápolnához vezető úton indultam el én is egyedül késő alkonyattal. Meghitten ismerős volt körülöttem minden, a lerombolt cigánykunyhók, a foghíjas kerítések, távolabb a kiscelli kastély sziluettje, s egyszerre a Duna túlsó oldalán, Pesten találtam magam. Határozottan Pesten, valahol a Parlament környékén. Ismerős épületeket láttam magam körül, de sehogy sem tudtam meghatározni, hogy tulajdonképpen hol is vagyok. Bármerre indultam el, mind idegenebb vidékre tévedtem. Figyeltem a sárga villamosokat, de nem tudtam kiszámítani, hogy hova, merre rohannak olyan vad csörömpöléssel. A Kossuth-szobrot is láttam, de akkor már nagy, lusta pelyhekben hullott a hó.
