Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 3. szám - Orosz István: Emlékek apámról V.
38 len tanáromra. Hosszan ír róluk, Keresztury Dezsőről, Pais Dezsőről, Tomasz Jenőről, Péter Gyuláról, Makay Gusztávról, de a legrészletesebb bemutatás Horváth Jánosé. Azt hiszem, ő volt rá legnagyobb hatással. Horváth abban az évben fejezte be a tanítást, amikor apám elkezdte. A marxista irodalomszemlélet elvárásainak már nem akart megfelelni, a pályát elismerő Kossuth-díjat nem is ment el átvenni. Kecskeméten nemcsak a református, a piarista gimnáziumot is államosították, s mivel a piarista szerzetesek nem vállalták tovább a tanítást, az állásukat megtartó világiak mellé szükség volt több új tanárra is. Apám hetedikes osztályt kapott (ami a későbbi számozás szerint harmadikat, a még későbbi szerint tizenegyediket jelentett), osztályfőnökük és latintanáruk lett. Sajátja mellett tanított több osztályban is, zömmel latint. A volt piarista gimnáziumnak általános iskolája is volt, ezt ugyan az államosítás után leválasztották a gimnáziumról, de a megkezdett latint egyelőre meghagyták, így ott is ő lett a latintanár. Kevesen voltunk tanárok, pontosabban humán szakokból bőségben (Szőts, Majoros, Dankó, Feldmayer, Hordós, Nemesszegi, Nyitrai, Fuchs), a reál tárgyakat óraadók tanították (Enyedi, Tóth L., Csongorné), óraadóként tanította egy vagy két osztályban a németet Klein Gyula bácsi is. Ekkor még hittan is volt: Végh Árpád. Az osztályba betoppanó nemcsak fiatal, de annak is látszó fiúról nehezen volt elképzelhető, hogy tanár, végül csak egy csépai társuknak hitték el, aki személyesen ismerte, nyáron még együtt fürdött vele a Tiszában, hogy igazi diplomás ember áll a katedrára, aki csupán annyiban különbözik attól, aki korábban a latint tanította, hogy az óra eleji imádság után, református lévén, nem vet keresztet. 1948-ban az államosított Piaristáknál még a Páter nosterrel kezdődött az óra. Hosszan tudnék írni első osztályomról. Kezdettől inkább barátjuknak, mint tanárnak tekintettek: a csekély korkülönbség meg a civil öltözet a tiszteletet ébresztő reverenda helyett – úgy hiszem – elég magyarázat erre. Megengedtek maguknak óráimon olyan közbeszólásokat, amelyek fölháboríthattak volna; ösztönösen éreztem azonban, ha fölháborodom, lehetetlenné válok és tehetetlenné. Végül is tanultak (igen jó alapot kaptak a piaristáknál), az értelmesebbek élvezték az egyetemi modort és szintet (előadás, jegyzetelés, a tanterv mellőzése). Az iskolát, a tanítást határozottan élveztem, a kollégák közt jól éreztem magamat. Kevésbé az internátusban, ahol külön szobát sem kaptam (csak a tanév vége felé). Primitív körülmények voltak itt, a gyerekeknek az ágyat is hazulról kellett hozniuk. A velük való délutáni foglalkozást terhesnek éreztem; igazi rendet már csak az említett körülmények miatt sem lehetett közöttük tartani. Sok mindenért kárpótolt azonban Majorosék barátsága. Az egykori Eötvös-kollégista Majoros Józsefre kisfiú koromból én is emlékszem, az első kecskeméti években jó barátságban voltak. Azt hiszem, latint és talán magyart tanított a Piaristáknál. Kecskemétről elkerülve a pesti Radnóti gimnázium igazgatóhelyettese lett, írja apám, találok viszont egy emlékezést, Kiss Benedekét (Élettöredék ), amiből arra követ keztetek, hogy volt egy közbülső állomása is: „...érettségi elnöknek a kunszentmiklósi gimnázium igazgatóját kaptuk, aki ránézésre is kellemes, biztató benyomást keltett, ...s hogy nem csak külsőleg volt bizalomgerjesztő az elnök úr (Majoros Józsefnek hívták), bebizonyosodott, amikor a vizsgáinkat lezáró értékelését tartotta. Azzal fejezte be ugyanis, hogy két dolgot tartsunk mindig szem előtt a »nagy életben«: emberség és magyarság. És ilyen sorrendben.” A Kalocsán érettségiző, egyébként Akasztóról származó Bencének verseskönyve illusztrálásának okán kezdtem olvasgatni az írásait. Földik vagyunk, mondta, apámat is ismerte, s fölvidámít, hogy Majoros tanár úr is képbe kerülhet. A szeptemberben még inkább gyerekarcú, a diákoktól meg sem különböztethető tanár úr a decemberig eltelt három hónap alatt sem nagyon változott meg. Odaírta ugyan a neve elé friss titulusát – igazgatói javaslat volt: valahogy tekintélyesebbé kéne tenni ezt a srácot –, de persze az, hogy „Dr.”, a külső szemlélő számára nem volt észrevehető. Ekkor tör-
