Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 3. szám - Orosz István: Emlékek apámról V.
37 Orosz István Emlékek apámról V. „Miért írom ezeket a jegyzeteket? Azért-e, hogy később elolvassam? Gyermekeimet, unokáimat majd érdekelni fogja? Én szívesen olvasnám apám, nagyapám naplójegyzeteit.” Apám visszaemlékezéseit és naplóit olvasva kezdtem gyűjtögetni és leírni a vele kapcsolatos emlékeimet, ám be kellett látnom, az összeállítás nemcsak róla szól, belőlem is mutat valamit, engem is jellemez, mit választok ki a több száz oldalnyi kéziratból, s persze az is, mi jut eszembe róluk. Az előző részben befejezte az egyetemet és kiköltözött a Collegiumból. Előttem az 1948. május nyolcadikán latin nyelven kiállított PhD-oklevél (summa cum laude) és a június 19-én kelt tanári diploma. Vajon elő kellett göngyölnie mindkettőt, amikor megérkezett Kecskemétre, és bekopogott a Piarista Gimnázium igazgatói irodájának ajtaján? Ő ugyan a minisztériumnak benyújtott pályázatban egykori iskoláját – az akkorra már államosított református gimnáziumot – jelölte meg mint kívánatos helyet, azt is csak másodikként egy budapesti gimnázium után, mégis a piaristákhoz nevezték ki. Az igazgató urat egyébként Szőts Rudolfnak hívták (akinek a neve az ő Memoár jában meg az én hozzátoldott szövege imben is elő fog még kerülni). Az oklevelek tehát megmaradtak, sőt egy hatvan évvel később írt emlékezésében még a vizsgatételeket is fel tudta sorolni. Volt még egy harmadik, viszonylag könnyű, ám nélkülözhetetlen megmérettetés: Ahhoz, hogy tanári állásra pályázhassam, tisztiorvosi bizonyít ványra is szükség volt. Az orvos a kezében tartott ceruzáról megkérdezte: mi az és milyen színű. Megfelelő feleletet adtam, ő pedig bizonyítványt arról, hogy testileg és szellemileg ép és egészséges, közszolgálatra alkalmas vagyok. Eszembe jut egy másik orvos; katonai sorozás volt, s apám látáshibája ürügyén (kisgyerek kora óta szemüveget hordott) próbálta megúszni a szolgálatot: Nem gond, majd éjszakai bombázó lesz – nyomta rá az „alkalmas” pecsétet a papírjára. Az 1949-es alkotmány vezette be újra a sorkötelezettséget, ami hároméves szolgálati időt jelentett volna, de akkor már az apámnál fiatalabb korosztályokra koncentráltak. És talán bombázógépük sem volt annyi, hogy alá is jusson egy. A sorozáskor eszébe juthatott a Válasz ban is publikáló Veres Péter – a Parasztpárt elnökeként honvédelmi miniszter volt –, aki azzal nyugtatta a folyóirat fiataljait, amíg én vagyok a miniszter, nem lesz baj, tudniillik, ha baj lesz, én már nem leszek az. 1948 szeptemberében váltották le. Az, hogy tanár akar lenni, nem is volt kérdés. Egy későbbi tanítványa, Szabó János, rossz egyetemi élményeire hivatkozva cikket írt „Miért nem lettem tanár ” címmel. Apám egy válaszesszében (Miért lettem tanár ) fölsorolta azokat a példaképeit, akik miatt nem is gondolkozott más hivatáson. Mi adott bátorságot és biztatást ahhoz, hogy nekivágjunk ennek a nehéz pályának? Mindenekelőtt néhány nagyszerű tanár személyes példája. Nemcsak a középiskolában, hanem az egyetemen is találkoztam igazi nevelőkkel, akik egyéniségükkel sugározták a formulákba nem rögzíthetőt, pontokba nem foglalhatót, megtanulhatatlant, de követésre serkentőt: máig is nekik vagyok hálás azért az örömért, amelyet a tanári hivatásban találtam. Cikkedben elrettentő példákat idéztél egyetemi tanulmányaidból. Hadd emlékezzem én — válaszul — néhány felejthetet-
