Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 3. szám - Vári Attila: Harmatpont-ember
16 szivárványfénytörésben tündöklő üveglabda belsejében. Az a havas háztetőkre telepedő kékes holdfény remegésére emlékeztető látvány nem akart felvillanni. Ha azt nem is, de legalább olyan foszforeszkáló fényt reméltél látni, mint amilyen világító festéket nagyanyád ébresztőórájának mutatójáról kapartál le, hogy éjjel is követhesd a kompótos üvegben fogva tartott fecskefarkú lepkéd röptét. De nem volt a gömbben az, amit valaha sziporkázni láttál annak a hajdaninak, a másiknak a belsejében, amikor óvodás korodban nagyszüleid kivittek a Márianapi búcsúba. A rákból kigyógyultál, de valójában nem gyógyulhatsz meg soha, a varázsgömb szelleme nem akart neked szolgálni. Betegségednek ebben az utolsó szakaszában, a gyógyulás reményében megtett ezer és ezer kilométerek, stockholmi, bostoni, tokiói kórházi hetek bizakodása után, szüleid oltalmába menekülten, legyőzötten, úgy érezted, hogy talán ez lehet a megmentőd, hogy talán ez lehet életed legfontosabb tárgya. A varázsgömb. És megvetted a jósnőtől. Tőle, aki eleinte hallani sem akart arról, hogy megváljon szertartásainak legfontosabb kellékétől, a kristálygömbtől, amelyről azt állította, hogy a Jupiter csillagról származik. Már összecsomagolt, segédje lebontotta a sátrát is, amikor végre megkötöttétek az üzletet. Szakértőt hívott, egy ékszerekkel, órákkal az ócskáson seftelő öreget, aki nagyító alatt vizsgálta Rolex órádat, aztán áldását adta. – Nem hamisítvány, tényleg originált eredeti, és tényleg arany – mondta. A szeméttel teli térről szedelőzködtek a vásárosok, csak annál a sátornál volt még mindig sokadalom, ahol a sült kolbászt és a papírpohárba töltött ecetszagú bort árulták. Oda akart ráncigálni a jósnő, azt mondta, nem lesz hasznod a gömbből, ha meg nem isszátok az áldomást. Amikor megmondták az orvosok, hogy soha többé nem tudsz majd beszélni, a beletörődés helyett a reménykedők útját választottad. Biotermékeikkel házaló zugkereskedők gyógyborával, tibetinek nevezett, Himaláját sosem látott gombafőzettel hitegetted magad. Energizáló képességeiket hirdetőktől, médiumoktól vártad a csodát. Azt, hogy újra színpadra léphetsz, hogy lassan ötvenedik éved felé közeledve, de még negyvenes éveid végén eljátszhatod a drámairodalom nagy férfiszerepeit. Eladtad a zöldövezeti belakatlan villalakást, vadásztanyát, az autódat, s a színházban is gyűjtöttek a kezelésedre, s egy darabig még betegállományban tartott a társulat igazgatója, de lassan elfogytak a tartalékok, mint ahogy a kollegiális együttérzés is. Maradt az úgynevezett betegnyugdíj, ami arra sem volt elég, hogy emberhez méltó életet élj. Annak a hajdani kristálygömb hasonmásának vártad a csodatevését, felidézve azt az emlékeidben élő látványt, ahogy az apró villámokkal telített gömböt a kerekesszékhez kötött emberhez nyomja az a hajdani vásári mágus. Pörgette, forgatta a nyomorék ember feje körül, végiggörgette mellén és hátán, s még mindig hallod a bámészkodóknak azt a csodálkozó felmorajlását, ahogy a fénylő kristállyal végrehajtott kezelés után feláll az az ember, kiszedi kocsija ülése alól a
