Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 2. szám - Sinkovicz László: Jánoskám, egyetlenem még inkább sokféle (Tar Sándor Rináldó és Esterházy Péter Fuharosok című szövegeinek párhuzamos olvasási kísérlete)
98 kívánó irodalomkritikai közélet és nyelv megszólalásának lehetőségeit és kereteit is jelentékenyen befolyásolta. Az 1986-os fordulópont körül kialakult idő-, tér- és nyelvi szerkezet az egyidejű egyidejűtlenségek valóságos hálózatává vált. Egyrészt ugyanis ellenbeszédként való megha tározása és vizsgálata arra is rámutat,3 hogy a korszak és a diskurzus, amellyel szemben definiálható, maga is meglehetősen heterogén. A szocialista hatalom, illetve az általa intézményi és más módokon keresztül instruált irodalom nyelve, amely a megszólalásmódokat is befolyásolta, az idő előrehaladásával párhuzamosan folyamatos átalakulásokon esett át, ebből kifolyólag egységessége meglehetősen kérdésessé válik. Ennek monologikus szerkezetét egy olyan nagy elbeszélés hozza létre (ennek egyik legszembetűnőbb példája Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténete), amely épp az effajta – és különösen a szocialista – kizáró-egységesítő irodalomtörténet-írással szemben pozicionálja magát. Ugyanakkor a prózafordulat vagy posztmodern irodalom ernyőfogalma alá rendelt szövegek maguk is számos poétikai eltérést mutatnak: Esterházy és Nádas korszakhatárt fémjelző szövegei, a Bevezetés a szépirodalomba, illetve az Emlékiratok könyve formailag és poétikailag meglehető sen különböző művek. Harmadrészt az ezen irodalom által generált változások, az ezekkel kapcsolatba hozható újfajta elbeszélésmódok (például Garaczi László , Németh Gábor , Márton László vagy Bodor Ádám) a reflektált korpusszal egy időben , mégis igencsak elté rő írásmódokként léteztek egymás mellett. Mindeközben pedig a prózafordulatot egy irodalomtörténeti fejlődés- és üdvtörténet végpontjaként meghatározó irodalomkritika által elfedni kívánt hagyomány, a szocialista próza technikái szintén jelen vannak, hiszen Tar esetében például a kritika épp ezeket a valóságtükröző, igazságfeltáró elemeket emeli ki, amelyek – bár megváltozott előjellel –, de a korábbi korszak leírására használtak. Úgy tűnik, a ’90-es évek prózairodalma heterogén mezőt képez, amelyben számos, egymástól eltérő poétikai eljárás létezik egymás mellett, amelynek azonban referenciapontja szinte mindvégig a prózafordulat mint nagy elbeszélés maradt. A korábban már vázolt okok miatt azonban jellemzően a Lassú teher című kötet kap csán új értelmezési keretek, nézőpontok kezdenek el meghonosodni a recepcióban. Kálai Sándor és Kálmán C. György kritikái is egyrészt tudatosan reflektálnak a referenciális olvasatok megcsontosodására, s ezzel párhuzamosan újabb pszichológiai-irodalomelméleti, illetve poétikai elemzési szempontokat vezetnek be a Tar-értelmezésekbe.4 Kálmán C. és Kálai tanulmányai kiemelten fontosak abból a szempontból, hogy rámutattak, hogy azok a fajta irodalomértelmezési szempontok, amelyek könnyedén és jól applikálhatóak voltak a prózafordulat, vagy az ezt folytató hagyomány esetén, hatékonyan működtethetők a hagyományosabb formai elvek mentén szerveződő alkotások esetében is, illetve, hogy ezen értelmezési szempontok egyidejűségükben sem zárják ki egymást. Mindeddig azonban elmaradtak azok a fajta értelmezések, amelyek ennél szorosabb összefüggéseket fedeztek volna fel a két hagyomány között. Míg Esterházy esetében – poétikai okok miatt is – a szövegközi utalások felkutatása és értelmezése a kritika egyik fő vonulatává vált, addig Tar kapcsán ezek legfeljebb említés szinten vannak jelen, s ekkor is csak ha erősen hangsúlyozott kapcsolatról van szó, mint például a Lassú teher Descartes-hoz intézett levele esetében.5 Ennek egyrészt lehetnek poétikai okai: a Tar-próza szerkesztettsége nem hangsúlyozza ezeket, és nem is bővelkedik szövegközi utalásokban. 3 Vö.: Bezeczky, Irodalomtörténet a senkiföldjén, Kalligram, Pozsony, 2008. 4 E tanulmányokra már korábban kitértem, így most részletesebb ismertetésüket elhagyom. 5 Vö.: Kálmán C. György, Szabad függő, Alföld, 2000/1., 80.
