Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2021 / 2. szám - Orosz István: Emlékek apámról IV.

51

csoportokba rándul. (...) Az egyetemes tapsokkal fordított arányban az egy szál Hankisst vagy az egy szál Orosz Lacit látom a vehemens progresszívek gyűrűjében. Hova lett a többi tapsoló? Elment, vagy a kör szélén áll, mint jómagam. Magáról Illyésről utólag szinte szó sem esik. Németh László körül parázslik tovább a vita. Kardos (Pándi), Csatári, Mihályi, Nagy András, Simó fogják mind szorosabban körül Orosz Lászlót. Ő fejrángatva, homlokára hullt hajjal, a kisebbség látható idegességével védekezik, de védekezik.” Erről a „fejrángatásról” ráismerek. Hátrafésült, enyhén hullámos, gesztenyebarna haja volt. Hogy ez a haj meglehetősen hosszú, az akkor látszott, ha egy-egy elszabadult tincs előrebukott. Ilyenkor vált szükségessé a „fejrántás”, hogy a homlokába, szeme – szemüvege – elé hulló hajat hátradobja. Kiegészítésül írnom kell itt a Valóság ’47. februári és márciusi számában sorra került vitáról. Lakatos Imre Eötvös Collegium - Györffy Kollégium címmel kezdte a vitát. Elmarasztalta az Eötvöst kétes értékűnek ítélt hagyománya, a politikától való izolációja miatt. Már a két háború közt kialakult az Eötvösben a „destruktív” és a „konstruktív” csoport: az előbbiben „a kritikai szellem öngerincre tett szert”, megakadályozta, hogy hívei, akik elvetették a hivatalos Magyarország politikáját, vele szemben álló törekvéssel azonosuljanak, az utóbbiak „olyan népiességet vállaltak, melyért a kritikai szellem feladásával kellett fizetni.” A destruktív kritikai szellem a háború utáni Collegiumot nem a fasizmussal, hanem a népi demokráciával állítja szembe – állapította meg Lakatos. Idézi Kereszturynak a Válaszban megjelent emlékezését (Az élő iskola), amely szerint a vezényszavak „akkor sem” (a ’20-as években) találtak visszhangra a függetlenségre büszke ifjúságban. „Az akkor semmel a plebejus demokrácia ellen izgató Keresztury árulja el magát” – magyarázta Lakatos. – „A ’szellem gőgje’ a ’tömegek lázadása’ ellen irányul, a ’szabadság’-ot csak tegnap a fasiszta, ma a bolsevista imperializmustól kell oly érzékenyen félteni, a ’független ítélet’ pedig a mannheimi osztályok felett lebegő értelmiség ’független’ ítélete.

Az Eötvös Collegium ifjúságának válaszát a szerkesztőség azzal a lábjegyzettel közli, hogy nem tartja megfelelőnek. Nem is az. A kritika jogát a kommunista fenyegetéssel szemben nem lehetett már védeni. Klaniczay Tibor is hozzászólt a vitához. Ez a hozzászólás is csak arra törekszik, be ne csapódjék a kapu a bal felé helyezkedő collegisták előtt. „A progresszív Eötvös-kollégisták mindent elkövetnek, hogy a Collegium ismét a haladás élvonalába kerüljön. Ehhez azonban a baloldal részéről megértésre és jóindulatú támogatásra van szükségük, nem pedig a tárgyilagosságtól távolálló cikkekre és a tények rosszindulatú beállítására.”

A matematikusnak készülő Lakatos talán legkörmönfontabb mondatát idézte apám, nota bene, a többi is gyilkosan kiszámított volt. A szó – gyilkosan – ebben az esetben nem csak jelképes, a később Londonban komoly tudományos pályát befutó Lakatos kommunista karrierje egy valódi gyilkossággal indult. Az illegális sejtben, melynek tagja volt, egy lányról úgy vélte, lebukás esetén nem bírná a kínzásokat, föladná társait. Meg kell tehát halnia. Nem csak a sejt többi tagjával, magával a lánnyal is megérttette ezt, aki el is fogadta és le is nyelte a mérget. (Izsák Évának hívták, és állítólag szerelmes volt Lakatosba.) A művelt Lakatos alighanem olvasta Dosztojevszkijtől az Ördögök

et. A Rajk-per idején letartóztatták, elítélték, 1956-ban disszidált, és Angliában az antibolsevizmus elszánt szó

szólója lett. A bal felé fölkínálkozó collegisták sikeresen beilleszkedtek. A korábban népi elkötelezettséget vállaló „konstruktívok” nehezebben. Legprominesebb képviselőjüket, Bodolay Gézát az ’50-es évek elején összeesküvőként elítélik (vele a politikailag színtelennek látszó Borossy Andrást is), Gyapay középiskolai tanárságban rekedt meg. A ’49-ben kizártak (ellenségnek tartottak) jelentős része szakmai karriert csinált a ’60-as évektől. (Róluk Szász Imre Ménesi út c. regényének függelékében olvashatni.)

Elfelejtettem beleírni az előző folytatásba, abba a részbe, ahol a Ruttkay Zsófival való megismerkedésemről írtam, pedig mint brómezüst előhívópapíron rögzítette a memó-