Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 2. szám - Orosz István: Emlékek apámról IV.
50 Apám az úti jelentésben írt a magyar értelmiség ideológiai és generációs megosztottságáról, sorolta a kisebbség által kivívott jogokat (kulturális autonómia, szabad nyelvhasználat, alsófokú magyar közigazgatás, 70 magyar középiskola – köztük államilag dotált egyháziak is –, Bolyai Egyetem, marosvásárhelyi magyar orvosi egyetem, tervbe vett temesvári magyar műegyetem stb.), de már érzékelte ezek ingatagságát, észrevette a kormányzati intézkedések mentén föltételezhető jószándék, illetve a helyi hatóságok magyarellenes nacionalizmusa közti feszültséget, utalt a várható, jelekben már meg is mutatkozó magyarüldözésre. Sorolta azokat a hiányosságokat (tanárhiány, folyóiratok, szakkönyvek, szépirodalmi művek hiánya), ami Magyarországról pótolható lenne. Kitért az észak- és dél-erdélyiek közötti különbségre is, vázolta a gazdasági eltéréseket is, és azt, milyen jövőképet látnak maguk előtt. Nem várunk mi itt semmi jót, idézte egy beszélgetőtársát, tudjuk, hogy halálra vagyunk ítélve, de azt szeretnénk, ha legalább ti boldogulnátok odaát. Arról, hogy milyen Erdélyben a magyarok és románok viszonya a köznapi érintkezésben, kevés tapasztalatot tudtam szerezni. A kifőzdében, ahová ebédelni jártam, főként egyetemisták étkeztek, egyik asztalnál magyarul, a másiknál románul beszéltek, ellentétnek, súrlódásnak a legcsekélyebb jelét sem vettem észre. Egy délután jegyért álltam sorban az egyik kolozsvári mozi pénztára előtt. Odalép hozzám egy férfi, mond valamit románul. Nem értem, mit, franciával próbálkozom, aztán észbe kapok: Kolozsvárott talán alkalmasabb a magyar. Tud magyarul, kiejtésén azonban érződik, hogy román. Van egy jegye a mostani előadásra, nem tud eljönni, szívesen átadja. Köszönöm, ki akarom fizetni. Nem fogadja el a pénzt. Mindebben nemcsak rokonszenves nagyvonalúságot, hanem magyarbarát megnyilatkozást is szeretnék látni. Elmondom az esetet kolozsvári ismerőseimnek, s várom, hogy így nyugtázzák: nálunk ez így szokás. Szó sincs róla, csodálkoznak az eseten is, meg az én vélekedésemen is. 1991 októberében egy erdélyi előadói körútra hívták apámat. Úgy vállalkozott rá, ha elviszem autóval, én meg rábeszéltem Haris Laci barátomat, a legendás Erdély-ismerő fényképészt, jöjjön velünk. Utunk során szóba került ugyan a négy évtizeddel korábbi ösztöndíj, de kevés volt az átfedés. Talán csak Csíkszereda, ahonnan annak idején oly gyorsan el kellett jönnie. Az ötödik volt a legszebb év a Collegiumban. Disszertációm lényegében készen volt, a pedagógia vizsgára könnyedén felkészültem. A gyakorló gimnáziumban való hospitálás szórakoztató volt, a tanítás is: Péter Gyulánál latint, Makaynál magyart tanítottam, pontosabban Makay helyett – betegsége idején – én vettem át a hetediket. A zárótanításomon részt vevő igazgató órámnak azt a mozzanatát emelte ki, amikor a hazulról hozott nyelvtudásával hencegő két-három tanulót egy olasz nyelvű idézettel „égettem le” — olaszul ugyanis nem tudtak. Ezek a fiúk a „kocák” (így hívták a gyakorló tanárjelölteket) rémei voltak, ezért örült az igazgató meghökkent arcuknak. „Látom, kolléga úr, nem jön zavarba, magából jó tanár lesz” — nyugtázta teljesítményemet. Egyébként jól kijöttem a gyerekekkel, az említett „nehéz fiúkkal” is. Sokat beszélgettünk, vitatkoztunk órák után és hazafelé menet, tényleg műveltek voltak, egyikük írásaival később rangos folyóiratokban találkoztam. Hogy Németh László mellett, az 1946. áprilisi konfrontáció után, apám még legalább egyszer ringbe szállt, azt Fodor András Napló jában, az 1948. február 20-án írt jegyzetben olvasom. Aznap Illyés Gyula volt a Collegium dísztermében a vendégelőadó, aki előadás helyett elfogadta a kérdés-felelet vitaformát. A témák: „Válasz , Népi kultúra, Marxista esztétika, Népi írók, Mi a véleménye Németh Lászlóról. (...) Egyre nyilvánvalóbb, hogy a vendég nem a »progresszív« elvárások szerint nyilatkozik. Az alkotómunkát belülről nézi, a remekműveket emlegeti, Németh Lászlót is ebből a szempontból csodálja. Lelkesen védi őt a politikai ízű támadásokkal szemben. ... Már távozni készül a vendég, de még mindig Németh László mellett demonstrál: – Miért nem lehetett egyetemi tanár, ahogyan azt én akartam? – húzza ki magát, mintha kijelentése élő felkiáltójel volna, asztalra ejtett ökle pedig a pont alatta. ... Távozása után a székek közül kikászálódó fiútársaság rögtön
