Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 12. szám - Lengyel András: A Naményi–Kner-féle Haggáda (Rítus, „liberális” hagyományértelmezés és veszélyjelzés)
83 Az irányzatot Naményi így határozza meg: „A liberális zsidóság a lényeget kutatja. A zsidó vallás leglényegét és csak ezt véli fenntartandónak, ami a lényeget szolgálja.” (K 1139.) A hagyománynak három elemét különbözteti meg; a szertartásokat, a szokásokat és a tanokat. Mendelsohn fölfogásával (a tanok változhatnak, a szertartások és a szokások változatlanok) szemben a „liberális zsidóság” ennek az ellenkezőjét vallja: „a zsidóság tanításai a lényeg, és a szertartások, szokások csak időlegesek, eszközök, és csak annyit érnek, amennyire a lényeg szolgálatában használható.” (K 1140.) Az irányzat alapelve: „a vallás sohasem befejezett” (K 1140.), s „Isten az emberen keresztül nyilatkozott meg” (K 1140.). A feladat ebből adódik: „Kutatnunk és keresnünk kell [...], hogy mi az, ami [...] isteni kinyilatkoztatás és mi gyarló emberi hozzáadás.” (K 1140.) „Hogy mi az inspirált és örök érvényű törvény, erre nézve a zsidóságnak más fóruma nincs, mint az egyén vallásos lelkiismerete. A lelkiismeret és az ész Isten adományai közül a legnemesebb és a legistenibb.” (K 1140.) Az inspiráció mértéke nem lehet más, mint „a szavaknak tényleges tartalma, kapcsolatban az erkölcsre és igazságosságra gyakorolt befolyásukkal” (K 1140.). A distinkció, amivel Naményi él, világos: „nem a betűk, hanem a lényeg, nem a hely, hanem a tartalom ad szentséget az írásnak vagy hagyománynak” (K 1140.). A liberális zsidóság vallásos felfogása ebből következően a „törvényekhez” való differenciált viszonyt mutat. Elismerik a törvényeket, de egy részüknek a viszonylagossága számukra nyilvánvaló: „végül maradnak az erkölcsi törvények, az igazságosság, a jogosság, könyörület és szeretet törvényei. Ezek az utóbbiak sohasem évülhetnek el és értéküket nem veszthetik el. [...] A liberális zsidóság [...] ezeket a vallás leglényegének tartja”; ám ez, mondják, „annyira zsidó felfogás, hogy az engesztelő napi nagy bűnvallomás csak ezek ellen a törvények ellen elkövetett vétkeket sorolja fel” (K 1141.). A „szertartási törvényekhez” való viszony viszont differenciált. Még olyan része is van e gyakorlatnak, amelyet szerintük „mellőzni kell” (például az „áldozati kultuszt”). Ez a kritika azonban nem jár együtt a szertartások elvetésével, sőt a „vallásos élmény” fenntartása és teremtése szempontjából kimondottan fontosnak ítélik, hiszen „testi és szellemi lények vagyunk, és formákra szükségünk van ” (K 1141.). Ráadásul a szertartásnak az is feladata, hogy „ébren tartsák a kapcsolatot a múlttal és a világon szétszórt egész zsidósággal” (K 1141.). Mindemögött ott a fölismerés: „a zsidósághoz való tartozás akarása mindig a lényeges” (K 1142.). És ezt az akarást célszerű elősegíteni egyebek közt a szertartások szelekciójával is: „el kell hagyni mindent, ami nélkülözhető, és a megmaradónak oly formát és ünnepélyességet kell adni, ami az ember lelkének szárnyalását előmozdítja” (K 1142.). Mindebből érdekes kettősség alakul ki: „az istentisztelet gerincét a héber nyelvű imádság alkotja. A héber nyelv évezredek óta a zsidóság megszentelt nyelve, és a világon minden zsidó ezen a nyelven imádkozik.” (K 1142.) Ám a diaszpóralét sajátos nyelvi helyzetet teremt; a megszentelt nyelv és az anyanyelv óhatatlanul szétválik. S hogy az imádság, és a „kegyelemért és erényért” való könyörgés eredményes legyen, az anyanyelv istentiszteleti használatára is szükség van. „És mert nem mindenki érti a héber imádságot eléggé, hogy ezt a célt elérhessük, szükség van anyanyelven elmondott könyörgésre is.” (K 1142.) Jól érzékelhető az elv, a „galut zsidósága” speciális – egyedítő – helyzetét figyelembe célszerű venni. S innen nézve érthető a gyomai haggáda hagyományértelmezésének gyakorlata is. És itt válik érthetővé a „liberális zsidóság” liberalizmusának mibenléte is. „A szabadság, amelyet a liberális zsidóság az egyénnek ad, a szív tisztaságát jelenti.” (K 1143.) A vallás értelmezésének mélyén ez a szabadságelv munkál. „A zsidóság az élet vallása, s ezért kapcsolódik olyan szorosan a próféták tanításaihoz, a társadalmi erkölcs és messiási béke hirdetőihez (Ámosz, Ézsaiás, Micha) és az egyén lelkének felfedezőihez (Jeremiás és Ezékiel).
