Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 12. szám - Lengyel András: A Naményi–Kner-féle Haggáda (Rítus, „liberális” hagyományértelmezés és veszélyjelzés)
82 77.) Ez a megfogalmazás, éppen az aktualizálás megértése szempontjából meglehetősen elasztikus, s nem mond semmit a nyelvváltásból fakadó szerzői problémákról sem. Elképzelhető, hogy Pap Károly (1897–1945) „csak” stilizátor , Naményi pedig csak kompi látor volt, de nem valószínű. Mindkét műveletnek van egy sor olyan vonatkozása, amely par excellence szerzői döntést előfeltételez. Az éceszgéber minden jel szerint Naményi volt, a jelleg és a szerkezet kialakításában neki lehetett a döntő szerepe. Egy szöveg stílusa azonban jóval több és összetettebb, mint az úgynevezett „választékosság” kérdése. Pap Károly „közreműködése” tehát nyilvánvalóan túlment a stilizátor szerepén, és tartalmi kérdéseket is érintett. Ha igaz, Komoróczy (1993: 7.) föltételezése, hogy Naményi „ollóval és ragasztóval” dolgozott, azaz már kész szövegeket vágott szét és rakott új rendbe össze, akkor választ vár az a kérdés is: milyen szövegeket vágott széjjel (s rendezett át)? A héber/ arámi szövegek valószínűleg a hagyomány klasszikus szövegei voltak, amelyeket a vallástudomány alkalmilag rendre azonosítani is tud majd. Ez a szövegazonosítás azonban éppen az aktualizálásra nem ad megoldást. Itt ugyanis éppen az innováció kollektív vagy/ és egyéni forrásai lennének az érdekesek. Például az Ézsaiás Vallásos Társaság tagjai, vagy olyan költők, mint például Fenyő László (akinek nevét egyik levelében Naményi emlegeti is, de azután a közreműködők között már nem szerepel), vagy a nyilvánosan regisztrált Pap Károly – s természetesen maga Naményi. Tudjuk, a kötet héber nyelvi ellenőre Heller Bernát volt, ez önmagában is arra vall, a hagyomány, mint olyan, Naményi és barátai körében fontos szempontnak számított. Ugyanakkor tudjuk, a grafikus közreműködő, Kolozsvári Sándor sem képzőművészeti, sem rítusismereti szempontból nem volt igazán szerencsés választás. A csapat összehozásában tehát, több jel szerint, az esetlegesség is szerepet kapott. Három embernek azonban mindenképpen meghatározó szerepe volt, Kner Imrének, Naményi Ernőnek és Pap Károlynak. A kiadvány vizuális atmoszféráját, kulturális stílusát és hagyományhordozó nyomdai/tipográfiai szerkezetét Kner Imre alakította ki. Ez több, mint külsődleges beavatkozás, ez maga az egésznek a felépítését messzemenően meghatározta. A Haggáda Naményi Ernő nélkül sem született volna meg. És a verbális újító valószínűleg az író, Pap Károly volt, formátumából és tematikai érdeklődéséből legalábbis ez következik. Az egyes részletkérdések tisztázása azonban egyelőre nem történt meg, s ez éppen a legérzékenyebb ponton hagyja nyitva a történetet. A Haggáda létrehozóinak személyi szerepvállalása még további vizsgálatot érdemel. 7 Évekkel a Haggáda megjelenése után, 1943-ban Naményi Ernő esszében foglalta össze fölfogását. Álnéven jegyezte írását, de a név, amit használt, „beszélő név”: Kanizsai Ernő – apja, Neumann Ede (1859–1919) ugyanis Nagykanizsa főrabbija volt, Naményi pedig voltaképpen „kanizsai”: a név tehát maga is a hagyományba kapcsolta be a szerzőt. A cikk, amely címe szerint A liberális zsidóság vallási karakterét vázolja föl, irányzatkonstruáló írás, s egyben a Haggádát létrehozó szempontokról referál utólag. Jelentősége a Haggáda megértése szempontjából nyilvánvaló: explicit alakban beszél azokról a megfontolásokról, amelyek Naményit (és az Ézsaiás Vallásos Társaságot) a Haggáda megalkotására késztette. A „liberális zsidóság” frazéma a hagyományhoz való speciális viszony meghatározása. Nem politikai megnevezés ez, hanem vallási elvek foglalata, de természetesen nem független a „liberalizmustól”, a XIX. század uralkodó eszméjétől. Hogy vallási szövegről van szó, a megjelenés helye is jelzi – az esszét a Libanon című zsidó folyóirat közölte. (A szöveget, kivonatosan, Komoróczy Géza [2013] nagy forrás- és dokumentumközlő művében újraközli.)
