Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 12. szám - Lengyel András: A Naményi–Kner-féle Haggáda (Rítus, „liberális” hagyományértelmezés és veszélyjelzés)
81 legnagyobb hatalmai elpusztultak, aki él ma is időtlen idők tanújaként, ez a vándor az örök életű, el nem múló Izrael.” (24.) Vegyük észre, ez az aktualizáló, a történetet a jelenig meghosszabbító szabad elbeszélés egyben a hagyományhoz, az „örök Izraelhez” való demonstratív visszatérés is. Jelképes, hogy az idézett szövegrészt egy viszonylag hosszú héber nyelvű (és tipográfiailag is kiemelt) szövegrész követi, s ha azt hinnénk, hogy itt már egy aktuálpolitikai traktátust olvasunk, akkor itt nyilvánvalóvá válik, egy szakrális, rituálisan is körülbástyázott hagyomány keretei között mozgunk. Ez haggáda, annak szabályai szerint, de – értelemszerűen – nem egy archivált, halott hagyomány fölmondása, reprodukálása történik, hanem éppen életben tartása. A szöveg a hagyományból meríti erejét, de a hagyomány betűjét nem merevíti mozdulatlanná, az értelmező fölidézés mozgásban tartja a tapasztalat és a hit közös előföltevéseit. 6 A könyvművészeti remeklést, amely a Haggádában testet öltött, senki nem vitatta; sem a Magyar Könyvszemle egyébként némi antiszemitizmustól sem teljesen mentes szerzője, Nagy Zoltán, sem a Libanon szerzői – a „szakma” ítélete szerint a Haggáda az év öt legszebb könyve egyike lett. A hagyomány aktualizálása azonban értelemszerűen megosztotta a reagálásokat. Jellemzőnek kell tartanunk, hogy a kor neves zsidó kulturális folyóirata, a Libanon eleve két kritikát közölt a könyvről. Az egyik, amelynek szerzője, a vizuális kultúra neves interpretátora, Nádai Pál volt, lelkesen méltatta a könyv művészeti eredményeit, az aktualizált szöveget viszont túlzottan „hidegnek” ítélte, hiányolta belőle a széder esték meleg, családias atmoszféráját. Igaz, jelezte, az ilyen ítélet szükségképpen szubjektív; „az ilyesmi vallási világnézet dolga. Tehát vitatkozni lehet róla.” (Nádai, Libanon, 1936. 2. sz. 76.) A másik kritikus, a ma talán kevésbé ismert Kandel Sámuel viszont szinte Nádai álláspontjára válaszol: „a hangulat magában [...] nem elég erős vértezet azokkal a támadásokkal szemben, amellyel a zsidó vallásosságot lépten-nyomon kikezdi az élet, a zsidó sors. A vallásos hangulatnak és elérzékenyülésnek csak percei és órái vannak; a zsidó lelket megrendítő kísértések pedig állandóak. Ezekkel szemben a zsidó vallási értékekben gyökerező és az azokból táplálkozó zsidó öntudat véd meg, amelynek alapja, talaja: a zsidóság ismerete. A hangulatnak és a tudásnak, a zsidó vallásosság e két tényezőjének az egyesítésére törekszik Naményi Ernő az Ézsaiás Vallásos Társaság kiadásában megjelent haggádában [...]. [A]z említett két tényező szemmel tartásával az új haggáda-feldolgozás elsősorban vallásos lelki szükségletet van hivatva kielégíteni a magyar zsidóság elég széles rétegében. Ott, ahol ha van is vallásos hangulat és jó szándék, de tudás és ismeret – akár héber nyelvi, akár zsidó eszmei – annál kevesebb. Naményi tehát [...] lehetővé tette, hogy mindenki, aki szédernél ül, aktív módon vehessen részt benne, nemcsak érzelmileg, hanem értelmileg is; sőt lehetővé tette, hogy a vallásos ismeretekben, hagyományokban, a héber szöveg olvasásában nem eléggé járatos egyén is, mint családfő, szédert »adhasson«, taníthasson és a hozzáértő szerkesztés révén kellő avatottsággal [...] még a talmud aggadikus bibliamagyarázatainak módszerébe is világos bepillantást nyújthasson.” (Kandel, Libanon , 1936. 2. sz. 76–77.) Kandel részlete sen jellemzi az „új” haggáda megoldásait: „a Haggáda sorrendjébe az egyes részeknek mottója: a héber szöveg néhány kezdő mondata vagy szava, és ehhez kapcsolódik aztán az eredetinek szabad feldolgozásában, vagy pedig elmélkedés és magyarázat formájában a magyar szöveg. De az új, az eredeti haggádától eltérő részek nem hatnak kellemetlenül, még a vallási reformtörekvésektől idegenkedő lelkekre sem”. Az új Haggáda „nem rombolni, hanem építeni akar a hagyományos hit alapján.” (Kandel, Libanon , 1936. 2. sz.
