Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 12. szám - Lengyel András: A Naményi–Kner-féle Haggáda (Rítus, „liberális” hagyományértelmezés és veszélyjelzés)
78 egyikét nem szükséges elemezni – elegendő, ha a szövegekre koncentrálunk. A szövegek az élő, aktuális hagyományról tudósítanak, s természetesen, közvetve, a hagyományközösség identitásáról is. Ilyen szempontból a hiányok és eltérések beszédesek, és sok mindent elárulnak, a döntő azonban, ismételjük meg, a szövegeknek mint egységes szövegkorpusznak az explicit és rejlő jelentését összhangba hozó hagyományalakító intenció. Egy ilyen haggáda ugyanis nem a halott „hagyomány” demonstrációja. Ellenkezőleg, a hagyományra reflektáló közösség önmegnyilvánító gesztusa; ön-újradefiniálási kísérlete. A Kner Imre nyomdájában született Haggáda eltéréseit és hiányait illetően Komoróczy Géza leltárához irányíthatjuk az érdeklődőt. Komoróczy áttekintése alapján nyilvánvaló, ez a Haggáda hozzávetőlegesen leképezi a hagyomány fő vonalait, a szerkezetalakító szertartási előírásokkal együtt kerek szövegegység, de vannak hiányai; s megoldásai (a szelekcióval és a héber/magyar szöveg átdolgozásával) egyéni variációt hoznak létre. A kérdés az egyéni variáció mibenléte körül forog. A teljes vagy/és részleges elhagyások, bizonyos mozzanatok előtérbe hozása egy habitustörténeti átrendeződésről árulkodnak. Mi az, amit a szemügyre veendő Haggáda teljesen elhagy? Egy talmudi vita reprodukálását, a bálványimádás fölemlegetését, az egyiptomi tíz csapás elbeszélését, a hajdani szenvedés minden egyes nemzedék általi átélésének követelményét, a bosszú aktualitásának elvetését, majd két áldást. Ezek az elhagyások részben bizonyos történeti mozzanatok vélelmezett inaktualitását jelzik, részben konfliktuskerülésre vallanak, részben (a két áldás esetében) egyszerű rövidítések. De a hagyomány lényegének feladásáról itt sincs szó. Ám annyi bizonyos, itt megjelenik bizonyos „stílusváltás”. Az elhagyott részek egy „modern nézőpontból”, vélték, már vagy nem fontosak, vagy egyenesen zavaróak. Hogy mindez az ortodoxia szempontjából vállalható volt-e, kérdés, miként az is, hogy a vészkorszak után is ugyanezekre a szelekciókra került volna-e sor. Az érdekes azonban az, hogy ezt a Haggádát nem csak ezek az elhagyások egyénítik. A nyelvi szelekciók, a részleges elhagyások, az átírások, a kiegészítések stb., rövidre fogva a variációk kialakítása egyéníti. A legfontosabb újítás nyilvánvalóan a nyelvi arányok kialakítása. Ez a Haggáda már magyar zsidóknak készült; az alkotók (a nyelvész Heller Bernát kivételével) maguk is elsősorban magyarul gondolkodtak, írtak, beszéltek, s nem héberül, potenciális közösségükre pedig még kevésbé lehetett jellemző a héber nyelv alapos ismerete és rendszeres használata. Naményi döntése tehát magyar kontextusban nem csak érthető, de teljességgel evidencia volt. A zsidóság történetének hamarosan bekövetkező nagy fordulatai („Auschwitz”, majd Izrael Állam megszületése, a zsidó kultúra szerkezetének és intézményrendszerének átrendeződése, s így tovább) azonban átrendezte a diaszpóra zsidóság viszonyait is. Mélyen jellemző, hogy amikor a hasonmás kiadás egy példányát a készítők átadták egy izraeli ortodox vendégüknek, az – fölfedezve, hogy a szöveg nagy része nem héber nyelvű – nem mutatott érdeklődést az egyébként kétségkívül szépen kivitelezett haggáda iránt (Vö. Komoróczy 2021: 578.). A trendfordulat nyilvánvalóan megváltoztatta a harmincas évek nyelvi opciójához való lehetséges viszonyt is. A Haggádában megtestesült nyelvi döntés így már nem pusztán nyelvi természetű volt; hátterében szemléleti változások álltak, s ezek váltak utólag érzékelhetővé. 5 Milyen változásokról tudósítanak a Haggáda szövegei? A változások a rituális, pusztán történeti mozzanatok elhalványulását mutatják. Már a „nyomorúság kenyerét” fölemlegető rész is, bár a zsidó történet egyik jellegzetes és szimbolikus mozzanatára megy vissza, itt kitágul, kilép a közvetlen zsidó kontextusból. Az első mondat még történeti
