Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 12. szám - Szmeskó Gábor: A távolság közelében II. (A transzcendencia lehetősége Pilinszky János költészetében)
47 Ahogyan csak Esti mise, téli vecsernye, éjféli Úrfölmutatás, miként a hó hallgat a meglepett fák alján, ahogyan csupán téli égbolt erős, szilárd, úgy vérzenek jók, rosszak együtt, bárányok, füvek, farkasok halálunk monstranciájában. A verskezdő hasonlító szakasz időbeli útmutatásai (esti , téli , éjféli ) és a liturgia (ill. liturgikus aktus) megnevezései (mise , vecsernye , Úrfölmutatás ) a szenteste ünnepét idézik. A szenteste tartott éjféli mise, illetve a zsolozsma esti dicsérete (vecsernye) a következő nap ünnepét, Jézus születését készítik elő; a várakozás idejének végére (advent), és Jézus kenotikus inkarnációjának kezdetére egyaránt utal. Az „éjféli Úrfölmutatás ” ezt a határpontot jelölheti. Az aktus megnevezésével kerül legközelebb ez a vers az Így teltek napjainkban metaforikusan bemutatott Oltáriszentséghez. Ugyanakkor a versszöveg hiá nyos szerkezetei ezt a motívumaiban megjelenő értelmezési lehetőséget erőteljesen dinamizmusban tartják. Korábban jeleztem, hogy nem szerepel ige ebben a „tagmondatban”. Érdekes jellemzője ennek a verscsoportnak, hogy a cselekvés lehetőségét, módját, számátszemélyét, idejét meghatározó ige nem jelenik meg, mintha nem lehetne meghatározni – de ezekben a versekben elérni sem – annak a valóságnak a megnyilvánulását, amelyet Pilinszky olyannyira a magáénak gondolt. Nem példa nélküli ez a katolikus hagyományban, érdemes pusztán idézni, a már említett Keresztes Szent János verséből: „Ki gyógyíthat meg engem? / Mutasd meg igazi valódat! / Minek is epekedtem? / Ne küldj ma hírhozókat, / hiába kérdem, hallgatnak terólad.” 24 A Szent lator tagolásában hordozhatja a cím által is megidézett golgotai jelenetet, s az egyes versszakok feloszthatók a történet szereplői között, így az első versszak a bal lator, a középső a megfeszített Krisztus, míg az utolsó versszak a jobb lator ábrázolójává is válhat. Így a krisztusi korpuszhoz kapcsolható szövegrészben találjuk azt a zárójeles részt, amely a szentségtartót hordozza, s két jelöléssel is megerősíti annak roncsoltságát, egyfelől a zárójellel, másfelől a jelzővel. Habár az előbb Krisztushoz kapcsoltam a versszakot, a szöveg kimondottan ellenáll annak, hogy testnek mondja azt, amiről beszél („se test ”). A test fizikai dimenzióinak leírását tagadó („se... ”), illetve a megnevezés elégtelenségére utaló („túl ...”) sorok között a megmutatkozás bizonyos aspektusa adódik: „ nyilvánosan / között ”, amely világosan utal arra, hogy megjelenik valami, de annak leírása már nem sikeres. Ebben a kontextusban jelenik meg a „(behorpadt szentségtartó) ”, amely esszenciáját adja az eddigieknek. A megformáltságában is dicsőséget sugalló szentségtartó roncsoltságából nem következik szükségszerű funkcióvesztés, s főként nem következik belőle a benne elhelyezett szentség deszakralizációja, hiszen a szentségtartó által bemutatott Oltáriszentség nem a monstranciától nyeri szentségét, azonban az úrmutató az Oltáriszentségtől nyeri méltóságát. A zárójelek közé rejtett és sérült szentségtartót a transzcendensre utaló jel metaforájaként olvasom. Fontos különbség, hogy nem maga a dolog, csak a dolgot hordozó tárgy jelenik meg a szövegben. Az isteni jelenlét, amit az Oltáriszentség hordoz csak áttételesen, teljes bizonytalanságban, a monstrancia funkciójából következően feltételez-24 Keresztes Szent János, A lélek éneke , ford., Takács Zsuzsa, Bp., Helikon, 1988, 5.
