Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 11. szám - Kiss A. Kriszta: Hitelesíteni a megkérdőjelezést (Milbacher Róbert: Angyali üdvözletek)
142 Esperes milyen forrásból értesült erről az álevangéliumról (ám itt is jóformán csak következtetni, találgatni lehet, illetve elhinni Titinek, hogy az Esperes fia talkorában egy egyházi kollégiumban ismerkedett meg a név nélküli, állítólagos zsidóval, aki feltette neki azokat a kérdéseket, amelyek aztán nem hagyták nyugodni, és amik elindították az eretnekség útján). Továbbá arról is tudomást szerzünk – bár ezt már nem Tititől tudjuk meg, hanem olvasói többlettudásunk segít annak kikövetkeztetésében, hogy –, mik voltak azok az iratok, amiket Pista (tartalmukat nem értve) másolgatott. Mivel Pista tagja ennek a közösségnek, nem tér el tőlük abban, hogy saját életére vonatkoztatja az Esperestől hallottakat, még alkalmazza is az alapvetően bibliai mondásokat (pl. „Mindennek megvan a maga ideje és rendje” (26.) – Préd 3) hétköznapi, profán szituációkra. Ezek a mondások és kifejezések nemcsak a hatóságokkal hitetik el ártatlanságát, de a falu népe is azért hisz neki, mert ezzel a viselkedéssel válik leginkább látványossá, hogy ismétli csupán az Esperes által elmondottakat. Ami persze nem jelenti, hogy az olvasó is ezen az állásponton marad: hiszen mégiscsak egy kocsmában, fröccsözés közben, igen zaklatott álla potban adja elő Pista a hallottakat. Így többszörösen is megbízhatatlan elbeszélővé válik: az alkohol miatt könnyen eshet túlzásokba, a saját maga által is számos alkalommal kifogásolt emlékezőtehetsége okán pedig kihagyhat fontos információkat, összekeverhet dolgokat. Ő maga (épp ahogyan a falusiak sem kérdőjelezik meg az ő szavahihetőségét) ugyancsak retorikája, szép beszédmódja miatt hisz az Esperesnek. Pista részéről nem is volt kérdés a tanításaiban való bizalom, annak ellenére, hogy egy idő után még neki is feltűnt, olyan történeteket hall, amelyeket elsőáldozása, bérmálkozása során másképp ismert meg, valamint az is feltűnik neki, hogy az Esperes egyre jobban kezdi elveszíteni a külvilágot, és megállapítja, hogy kezd úgy viselkedni, mint a történetében szereplő pap, Zecharja: nem eszik, olyan, mintha a napfény éltetné, és egyre kevesebbet kommunikál. Igen gyenge előképzettségük következtében a falusiak serege (Pistával az élen) nem csatlakozik azokhoz a karakterekhez (Teofilushoz, a tanítványokhoz, a „zsidóforma” emberhez és az Espereshez), akik megkérdőjelezik az eléjük tárt történetek hitelességét. A szavak jelentéseiben bizonytalanok ugyan (lásd: „szentesek”, „misézéses”, „epilepsziaféle”), de a saját értelmezésük mellett a végletekig kitartanak – ellentétben a regény harmadik síkjának elbeszélőivel, a tanítványokkal, akik magabiztosan ismerik a szavak jelentését, de csupán azért ragaszkodnak az elhangzottak igazságához, mert „mindenki pontosan tudta, hogy akkor aztán végképp nehezen lehetne megindokolni, hogy mégis mit keresünk itt, messze a világ zajától” (18.), ha nem hinnének a tanítójuknak. A szöveg(ek) tartalma(i) voltaképpen az összes lehetséges alkalommal variálódott, „csonkult” vagy kiegészült történet (ek) – amely az alapján alakult, ki mit hitt el az éppen aktuális elbeszélőnek, valamint ő maga mit engedett át a „szitá ján” (ilyen vagy olyan okokból), s mi mindent képzelt hozzá ahhoz, amit eredetileg hallott. Nemcsak a leginkább adott, két megbízhatatlan narrátorra, Pistára és Titire kell itt gondolnunk (akiknek saját befogadóképességük, az alkoholszintjük és a közönségük elvárásai, reakciói is módosíthattak a történeteiken: „A Titi meg egyre inkább nyeregben érezte magát, és már azt se lehetett tudni, hogy
