Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 11. szám - Buday Bálint: Egy „avult műfaj” esélyei (Narrációs szereplehetőségek a Szőke Panniban)
125 Buday Bálint Egy „avult műfaj” esélyei Narrációs szereplehetőségek a Szőke Panni ban Arany János balladaírói pályáját hagyományosan három fellángolásszerű szakaszra osztja az irodalomtudomány, melyek közül a legkevesebb, mindössze három balladát számláló első korszakában – feltehetőleg 1846–47 fordulóján – keletkezett A varró leányok, A méh románca és a Szőke Panni . A műfajjal 1852 és 1857 között próbálkozik újra nagykőrösi pályafutása idején, majd egy nagyobb szünet után születik meg az Őszikék nyolc balladája, 1877-ben.1 Az első korszak balladáit nem csak a keletkezésüket követő néhány év kihagyása miatt szokás külön csoportként kezelni. Arany ekkor nem ismerte sem a Percy-féle skót balladagyűjteményt, sem pedig a székely népballada-hagyományt, ezért leginkább a Petőfi által divatba hozott életkép, a népies zsánerkép és az alföldi népballada – amit Erdélyi János gyűjteményéből ismerhetett2 – hatása mutatkozik meg ezeken a műveken. A mélylélektani szerkesztésmód, a drámai feszültségkeltés helyett sokkal inkább a jelenetszerűség dominál,3 emellett összefűzi őket a szerelmi tematika, ami azért is különleges, mert ezzel líraibb darabjaiban nem találkozhatunk. Közös jegye továbbá a népies hangvétel, ami – ha el nem is tűnik Arany balladáiból – később polarizálódik. Az Arany-kutatás egyik legfontosabb feladata – ahogy ez minden más, erősen kanonizálódott szerző esetében igaz – megvédeni a szerzőt a beskatulyázástól, hiszen, bár ez valószínűleg pszichológiailag is alátámasztható kényszer a befogadóban, nehéz kimozdulni a rögzült klisékből és új szempontú megközelítési módokat felvetni. Népszerű közhely például Arany és Petőfi népies költőkként történő emlegetése,4 valójában azonban a népiességhez kötődő viszonyuk mindkettőjük esetében jóval összetettebb a népköltészet utánzásánál: a népies nyelvhasználat sokkal inkább a versnyelv megújításának, a klasszicista költészetfelfogással szembeni fellépésnek az eszköze.5 Szűkebben Arany balladáinak népiességét tekintve sokkal inkább az orális műfaj írásbeliséggel való szintetizálásáról beszélhetünk, mint puszta imitációról. A balladáinak számos jellegzetessége rájátszik ugyan a népballadára (szaggatottság, refrén, ismétlések), ugyanakkor ezeket átértelmezi, intellektualizálja.6 1 Imre László, Arany János balladái , Bp., Tankönyvkiadó, 1988, 26. 2 Erdélyi János, Népdalok és mondák , I–III, 1846, 1847, 1848. 3 Imre László, i. m. 27–28. 4 „és ha ezerszer kiátkoznak, én mégsem tartom másnak Aranyt, mint a kádenciázó magyar falusi nótá rius fejlett típusának...”. ( Ady Endre, Ignotus könyve , Budapesti Napló, 1906. jan. 25 = AEÖPM VII , s. a. r. Kispéter András, Varga József, Bp., Akadémiai, 1968, 105–107.) 5 Tarjányi Eszter, Arany János és a parodisztikus hagyomány , Bp., Universitas, 2013, 276–298. 6 Tarjányi Eszter, i. m. 292–295.
