Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 11. szám - Orosz István: Emlékek apámról XI.
95 Ki kéne számolni, mikor volt, akkortájt indult be a válság; s egy kondenzcsíkról odafönt azt hittük, hogy már a határsáv. Illegális vállalkozásunk persze nem maradt titokban, de talán a Pannónia Filmstúdiót jellemző liberálisabb viszonyoknak köszönhetően minimális büntetést kaptunk, pontosabban kapott Haris Laci, aki a stúdió fotósa volt, s akinek a párttitkár megtiltotta, hogy az eset után a cég fényképezőgépét az épületből – pláne az országból – kivigye. Alighanem a következmények közé sorolható az is, hogy Balázs Béla-díjra történő fölterjesztésemet éveken keresztül visszadobta a kulturális minisztérium (megható volt, hogy az egyik visz szautasítás után az egyébként harcosan kemény Macskássy Kati, aki a Szövetség animációs szekcióját vezette, elsírta magát), sőt rendezői kinevezésemre is csak a rendszerváltás évében üttetett rá a pecsét. A nyolcvanas évek nagy utazásainak sorában a legizgalmasabb mégsem a lengyel út volt, egy másik szocialista országba tett „kiküldetéssel”, a kubaival nem versenyezhetett. Volt egy állítólag több-kevesebb rendszerességgel működő művészcsereprogram a két ország között, vállalkozó kedvű fiatal magyar művészek viszonozták a Magyarországra küldött kubai alkotók vendégeskedését. A Fiatal Művészek Stúdiója 1988-ban Lengyel Andrást és engem választott, András azonban talán a korábbi utak rossz tapasztalatairól értesülvén az indulás előtt visszalépett. Hirtelenjében Dórának is fölajánlotta a minisztériumi illetékes, jöjjön velem, ő azonban két gyermekünkre gondolva – Anna még alig volt hároméves – nem merte megkockáztatni az utazást. Legalább egy szülő maradjon meg nekik – mondta. Így aztán egyedül vágtam neki. Kelet-Berlinben volt egy éjszakám a havannai gépre várva. A magyar útlevél akkoriban följogosított arra, amire a keletnémeteké nem, hogy átruccanjak vele Nyugat-Berlinbe. Csikorgó fagyban és megvető pillantások kereszttüzében a nevezetes Checkpoint Charlie-nál gyalogoltam át, hogy egy közeli kocsmában forró grogot vegyek magamhoz, majd a körém gyűlő németek által rendelt további grogokkal fűtsem magam. Másnap a gép Új-Fundland érintésével repült Kubába. Hogy az új-fundlandi leszállást követően egy útitárssal csevegve véletlenül egy másik gépre szálltunk vissza, csak azért írom le, hogy érzékeltessem, mennyire más, mennyivel lazább volt a világ akkoriban. Szerencsére időben észbe kaptunk. A havannai repülőtéren senki nem várt. Betaxiztam a forró városba, kerestem egy olcsó hotelt, és mivel péntek éjszaka volt, belenyugodtam, hogy hétfő reggelig nem találok senkit, aki foglalkozna velem. Bizonyára sokan vannak, akiket zavar, sőt ijeszt az elveszettség érzése, engem viszont inspirál felfedezőként tévedni el egy idegen világban. Amikor végre ráakadtam a képzőművész szövetség épületére, s találtam egy illetékes elvtársat, aki hajlandónak mutatkozott foglalkozni velem, akkor sem éreztem, hogy helyrezökkent a világ, továbbra is alkalmam nyílt megtapasztalni a minden szintet átható latinos fejetlenséget, de azért a segítőkész jóindulatot is. Kiderült, fogalmuk sem volt az érkezésemről, a budapesti hivatalnok a „majd csak lesz valahogy” jegyében indított útnak. Ami azt illeti, nem biztos, hogy rosszabbul jártam azzal, hogy az otthoni minisztérium helyett magam kezdtem el szervezni a Kubában töltött időt. Egy tengerparti szállodába, az elegáns Havanna Librébe költöztettek, ahol az üvegablakok – mint megtudtam, a közelgő hurrikán miatt – be voltak deszkázva. Ennél is meglepőbb volt, amikor azt vettem észre, hogy egyik napról a másikra orosz apparatcsikokkal lett tele a szálloda. Kiderült, a hamarosan érkező szovjet párfőtitkár, Gorbacsov szálláshelyét készítik elő, ráadásul a kétes elemeket – én is ezek közé számítottam – ki is költöztetik a szállodából. Egy belvárosi panzióba, majd egy külvárosi strandra néző hotelbe kerültem (Hemingway villája közelében), az ingyenrumos luxus-
