Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2021 / 11. szám - Tóth Erzsébet: Én lettem volna (Szilánkok egy életrajzból)

51 mert addig én egy sort sem olvastam tőle. Itthon akartam nekifogni, mert New Yorkban nem volt időm olvasásra. A minisztériumról persze elfelejtkeztem. Egy hónapig csak úti beszámolókat tartottam. Akkor aztán rám telefonáltak. Tartozom valamivel. A rendőrnő egy üres papírlapot tolt elém. Menjek ki a folyosóra, írjam le nevekkel – ezt felkiáltó­jellel mondta –, kivel találkoztam, mit csináltam New Yorkban. Tudna adni egy tollat? – kérdeztem. Író és nincs tolla! – mondta mélységes megvetéssel a hangjá­ban. Aztán elém lökött egyet. A papíron, amit visszaadtam, egyetlen mondat volt: – New York-i tartózkodá­som alatt a barátaimmal találkoztam. – Neveket nem írtam. 1984! De régen volt, Istenem! Ügynöktörvény még nem volt, Orwell már nem élt. A dossziémra pedig nem voltam kíváncsi. A meghívottak között ott volt Csoóri, de tudtam, hogy ő nem jön el. Miután egyszer magával hozta Balogh Júliát a Diába, a Nagy Lászlóról készített hangos diafilm bemutatójára, amit én szerkesztettem, tudtam, ez a nő végleg rátette a kezét Csoórira. Nem engedheti el, főleg velem nem. Engem akkor ez már egy csöppet sem érdekelt, Péter minden rajta kívül létező férfiembert megsemmisített körülöttem. Egy hangyányi szabad vegyértékem nem volt már másra. Péter vitt ki a Ferihegyre, hajnalok hajnalán, ugye másfél órával az indulás előtt be kellett csekkolni. Ezt a szót még csak ízlelgettem akkor, de a két fél vod­kát, amit Péter rendelt nekem, egyből lehajtottam. Ez kell neked, könnyű leszel tőle – mondta. Boldog voltam, hogy velem van, és velem volt még akkor is, ami­kor a gép puhán elemelkedett a földtől. Ez a gyomortáji érzés azóta is mindig csoda. Tündér Mircikém jó kezekben volt, nem sokkal azelőtt ismertem meg Pécsi Györgyit, aki a Keleti pályaudvar mellett lakott albérletben. Örömmel vál­lalta, hogy Mircit nem hagyja éhezni, ha akarsz, ide is költözhetsz arra a hónapra – mondtam – (egy hónapra szólt a vízumom), úgy is lett. Szerintem végigalud­tam az utat, a csomagjaim átvételére sem emlékszem, legelső kép, amit fel tudok idézni, a Kennedy istentelenül nyüzsgő várója, ahol meglátok egy ürgét, magas­ba emelt táblán a nevem: Tóth Erzsébet. Ő volt Baránszky László, hát itt vagy, mondta aranyosan, átölelt. Nem megyünk még, meg kell várnunk Tolnai Ottót, ő is mostanában érke­zik, messziről meg fogom ismerni azt a balkáni fickót, mondta mosolyogva. Én addig nem láttam Ottót, de belenéztem egy-két könyvébe, hogy legyen valami fogalmam róla. Azt hiszem, ez illik. Kétkötetes, harminchárom éves üdvöske voltam, de huszonötnek se nézhettem ki, fogalmam sincs ő mit tudott rólam. Gondolom, tartott tőlem, hogy majd én jelentek róla (kinek?), és végül az derült ki, hogy semmire se tart. Gőgös, hallgatag ember volt. A taxiban Manhattan felé egyetlen kérdése volt: Ismerem-e Pintér Lajost? Persze, tehetséges fiatal költő, mondtam, minden irodalmár ismeri. Akkoriban más volt a helyzet, ma már senki nem ismer senkit, csak a különböző internetcsatornákon ballagunk el egymás mellett, elképzelhető, hogy a legjobb költőktől sem olvasunk senkit, mert másho­va vagyunk „bekötve”. Ottó 1940-ben született, gazdag élet volt mögötte az Új Szimpóziumnak köszönhetően, 84-ben tehát 44 éves volt, de az a tíz év betonként tornyosult közénk, később kiderül, miért.

Next

/
Oldalképek
Tartalom