Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 10. szám - A. Gergely András: In ex-territorium – ha érti, miről van szó (Még nem arról, de talán közelítésként!)
87 Ez nagyon nevetséges. Egyik lábbal itt élni, a másikkal ott, ez botrányos dolog. Értsem meg, mindent meg kell tagadni...” (143. old.) A naplóforma alaphangja ez, a „vinjak” és a pályaválasztás közötti lét személyes tónusában éppenséggel „emlékiratnak” is beillik, de a köldöknézés dramaturgiája ugyanakkor az ellenhatást ébreszti: a szlengesen flegma közlésmódok sorra teszik olvasójuk és önmaguk számára is kibírhatatlanná szinte mindegyik szereplőt, a monoton történéshiány ugyanakkor drámaivá festi a létezhetetlen lét mákonyos drámáját. Az ekképpen formált „irodalomtalan” szépírói mű izgalmas áthallással siklik át Végel későbbi esszékötetének tónusába és címeibe is: A marginalitás dicsérete, Hontalan lokálpatriotizmus, Képzeletbeli térkép, Az érett kor virrasztása, Vita a szülőfölddel, Az ifjúság kiárúsítása...3 Talán nem „lelep lező”, de árulkodó mégis: az első margójegyzeteim a 143. oldalon kezdődnek, harminc oldallal később már jócskán gyarapodnak, az utolsó húsz oldalon meg szinte fél oldalnyi szövegidézetekre lenne szükség, hogy a történések értelmezésének értelmezhetősége felé illő kerülőt tehessek. S ez nem rólam vall, hanem a kötet regényesre hangolt szerkezetéről, eseményeinek dramaturgiájáról, a „makró”-lét sajátságos értelmetlenségéről inkább. Érdekesen alakul maga a főhős minősítése: egyetlen egy szövegsorban fordul elő a „makró”, de mostani jelentéstartalma már ódivatú szótáraké lenne. Talán a „kallódó nemzedék”, a „jól élni hivatott, de megélni képtelen” generáció kulcsfogalma, s elsődlegesen a vajdasági tájon a fogyatkozó „galeri”, a menekülni vagy kilépni (hozzávetőleges pontossággal: lelépni) próbálók köre lesz méltó e névre, s egyre karakteresebb a naplófolyamatban, majd az „önkörbe” zártság oldódik kollektív magánnyá vagy ballépések sorozatává, heveny lemondássá vagy alkoholos pótcselekvéssé a többiek körében. A „szabadosabb”, „nyugatiasabb” szocialista „jugó” helyzetképe itt részben a történeti silányságok térrajza – ez lenne, amiből vészterhesen menekülni illene –, de a vérbő szocializmus máshol sem sejtelmesebb, úgyhogy csak a világból kilépés vadnyugati képzete marad, ellopható Mercedesekkel, egzotikus italokkal, képzelt tengerek képzelt nyaralóival és álarisztokratáival. Mindemellett a még unalmasabb vagy haszonlesőbb felnőttekkel, akik ha „érvényesülő” értelmiségiek, akkor vagy szánalmasan haszonlesők és kisstílűek, vagy még szánalmasabban hallgatag szolgák. A kötet drámai csúcspontján épp a főhős hördül fel a szociális integráció lehetetlenségét jól jelző duzzogásban: „Mi történt velem? Jobb lenne, ha komolyan tervezném a jövőmet. Találjam fel magam, hogy nekem is sikerüljön, aztán papoljak. De mostanában mindenre gyanakszok, bevonulok a sarokba és morgolódok, úgy viselkedek, mint egy kivert kutya. »Igazi szolgaivadék vagy, én azt mondom neked«, mondta dühösen, és csapkodta az asztalt. ’Az apám valamikor az volt – szolga’, mondtam, és mosolyogtam. Ez a szó nagyon felháborított. Szolgaivadék. Eddig még senki sem mondott ilyet rólam. A mosoly lassan és tétován lekopott az arcomról. Vagy lehet, hogy ráfagyott. Nem tudom. /.../ A mérnök hirtelen mozdulattal elfordult. Hallgattunk. Megérezte, olyasmit mondott, amiről nem illett beszélni” (177–178. old.) A lét, melyben a „mindenki meggyőzi magát az igazságáról”, s ahol „az embernek arra kell törekednie, hogy minél kevesebben használják ki”, valahol a „régi világot” idézi meg. Azt a régit, amely még teljes gőzerővel jelen van, de amelyet a „hippilét” makroszabályai sem írhatnak át. A mikron mennyiségű élniakarás és a makroidentitás túlélő-értelmiségi lézengéssé válási útja itt valaminő prózapoétikai esemény-határon tartás révén válik korszakregénnyé, a „partikuláris lét” egy változatává, vagy közép-európai „csavargótörténetté”, ahogyan Végel is minősíti: „...regényem főhőse [Bub] is a Balkán szövevényes alagútjain 3 Lemondás és megmaradás . Cserépfalvi, Budapest, 1992, 130. oldal
