Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 10. szám - A. Gergely András: In ex-territorium – ha érti, miről van szó (Még nem arról, de talán közelítésként!)
88 menekül a Mediterrán felé. Ő maga is csavargó, akinek az életét egy másik pícaro kommentálja: Merkurosz, aki azt hiszi magáról, hogy ő van a legközelebb a Naphoz, ezért ő forog a Nap körül a legnagyobb sebességgel. Csavargó, akit sokan hibbantnak tartanak. Újvidék Odüsszeusza.” S a világkép csapdája, nyekergő alakjainak „döglött” mondatai, ahogyan Weöres Sándor minősítette egykor, vagy szárnyalni próbáló mitikus hőseinek félbemaradt bűvöletei egyaránt a világképformálás reménytelenségét tükrözik. Az elbeszélés módja még csak nem is közvetlen feljegyzés vagy narratív történetmondás, hanem elidegenített interpretáció, inkább a mai blogok műnemének felelne meg, amelyben a stílus közvetettsége alig hordozza a szereplők egyéniségét vagy hangnemét, inkább az „áttűnések” jegyében zajlik a „naptárba” rótt emlékiratfoszlány. Végel, amikor két későbbi regényével Újvidéki trilógiába szerkesztette művét (1993), a közbülsőnek épp az Áttüntetések címet adta. Nem tisztán filmképi etűdök ezek így, hanem stiláris áttűnések és sorsszerű eltűnések inkább, melyekben a narrátor életpályáit meghatározó mitologikumok éppoly hamisnak minősülnek utóbb, mint a vadóc tett, lopott autóval szakadékba vágtatni, hogy azután a maradék makrók motyogva elmondhassák halott társuk kórházi ágya előtt: „Lepipáltál bennünket” (193. old.). A „lepipálás” mint életművészeti esemény ekképpen a makrók méltó emlékiratává válhat. S válhat ott, ahol azután még egy nemzedékkel később is (vagyis újra) a menekülés, a disszidálás, a kilépés válik „áttüntetéses” megoldásnak. Végel azonban akkor lett főképpen kisebbségi íróvá, amikor az újvidékiség már a marginalitásnak is csupán a peremén maradhatott meg. Másképpen szólva: „Többször is bevallottam, hogy a senkiföldjén szeretnék élni, mert kóbor kentaur vagyok, akinek a nemzeti állatkertben nem találtak megfelelő díszes ketrecet. – A Temetetlen múltunk előző regényeim keretét szabja meg. Ezúttal álarc nélkül, nyílt sisakkal írtam, s ez volt a legnehezebb. Egy szerb kritikus azt mondta az egyik regényhősömről, hogy Švejknek indult, és Don Quijote lett belőle. A személyes útkeresésem is hasonló. De erről az útról, vagyis saját magamról, immár csakis önironikusan szabad írnom. Nem véletlenül mondtam, hogy a történelem bohóca lettem. Koruk lett ironikus, tehát lehetetlen róla ironikusan beszámolni, badarság játszadozni az iróniával, az csak akkor indokolt, ha magam ellen fordítom...” – fejtette ki a már idézett alkalmi életműinterjúban.4 Egyszóval a már emlegetett esszékötet címével rokon, amit életút-összegzésképpen így megfogalmaz: a „Lemondás és megmaradás lelkiségéből itt a megmaradással járó lemondás lett meghatározóvá. De lehet, már erről is csupán önironikusan szabad írni. S főként akkor, ha már makróként sem unalmas az ember..., vagy amíg múlttá nem válik.” A közös bűn, névre szólóan tálalva Egy regénynek mondott könyvnél a saját értékelő szempont keresése, a közéleti-közpolitikai reflexiók erősödő igénye és ebbe egyes uralmi korok, háborúk, illegalitások és illegitimitások betolakodása akkor is jelen van, ha nem éppen szeretnénk ilyesmit. De talán éppen ezért mind erősebb szükség volna arra, hogy Végel László naplóregényeit őszinte és aprólékos regénynaplóként olvassuk meg. A társas-társadalmi lét folyamatába illesztett műfajkritikai nézőpontok között így arra is sor kerülhetne, hogy egyszer elmerengjünk a Végel könyvei esetében folytonosan változó kint és bent, itt és ott, képzet és tény, esemény és reflexió rétegződésein. Egyik műre a másik, mintegy kétévente új könyv, 4 http://vegel.org/2020/02/a-mult-merge-buzlik-korulottunk-interju-karolyi-csabaval-elet-esirodalom-2019-oktober-18-2/
