Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 9. szám - Juhász Tibor: Írónak lenni öngyilkosság (Zelei Miklós: Gyilkos idők)
121 vezést, amely meglehetősen ironikus gesztus egy retrospektív távlatból szóló elbeszélőtől, és egy újabb jele az elfogultságának. Annál is inkább, mert kiszolgáltatottsága abban is megfigyelhető, hogy praxisként szeretné folytatni az írás művészetét, de ebbéli törekvései korlátok közé szorulnak: „[ö ]ncenzúrából élek. Magyar író akarok lenni.” (87.) Az iménti idézet Esterházy Péter-intertextusként is felfejthető, hiszen az egyik legjelentősebb magyar író az életművének több szövegében is igyekezett láthatóvá tenni az öncenzúra műveleteinek szövegalakító processzusát. Zelei kötetét kiemelten érdekes együtt olvasni például Esterházy A szavak csodálatos életéből című előadásának következő mon datával: „A diktatúrában csupán egy történet van, a diktatúráé, és az elmesélhetetlen.” Az elbeszélhetőséget kétségbe vonó posztmodern prózapoétikák felőli megközelítésben mind az alcím, mind a kötet szerkezeti és nyelvi eljárásai olyan hozzáférési kísérleteknek tűnnek, amelyek elkerülhetetlenül kudarcra vannak ítélve. Ennek belátásaként is érthetők azok a memoárok műfaji kódjai alapján olvasva különösen megejtő mondatok, miszerint az írói munka (kiváltképp az elmesélhetetlen diktatúra égisze alatt) az öngyilkosságra való felkészülés része: „1957. 1975. Nekem nincs búcsúlevelem egyik alkalommal se. Az írói készülődés jele, hogy nem írok búcsúlevelet már kilencéves koromban se. Egy író esetében minek? Minden írása búcsúlevél.” (17.) A Gyilkos idők persze nem csupán összegzés, nem pusztán a Kádár-korszak vádirata. Sokkal inkább a hozzáférésért vívott harc megrendítő termése, egy tébolyult korban szoci alizálódott elbeszélő önéletírása, aki átélte ugyan az elmondhatatlant, de a megzavarodott évtizedek számára korántsem múltak el nyomtalanul. Az, hogy a jelen időben megírt nyitányban egy rémálma leírása olvasható, melyben a magas láztól szenvedő kisfiát tehetetlenségében a feleségéhez vágja, és az el nem követett tettért érzett lelkiismeretfurdalást a múltbeli cselekedetei ért kapott büntetésnek tekinti, arra irányítja a figyelmet, hogy a kötet fragmentumokból álló szerkezetét és sajátos megszólalásmódját az őrület jeleként is lehessen érteni, és ezáltal a Gyilkos idők egésze is új megvilágításba kerülhet: „mindennap látom a gyerekem véres arcát, látom, ahogy nem tud felsírni és széttárt karral fekszik. Ez a büntetésem.” (7.) Zelei Miklós munkája tehát sem az életműben, sem a tavalyi könyvtermésben nem tekinthető példa nélküli vállalkozásnak, de merész nyelvkezelése és szétszervező eljárásainak sikerültsége igazán megrendítő és figyelemre méltó olvasmány nyá teszik. (Kortárs Könyvkiadó, 2020)
