Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 9. szám - Orosz István: Emlékek apámról IX.
48 Mit tesz az ember fia a majdani felvételire gondolva? Természetesen tarackot irt. Bár még nem tudtam, hova fogok majd jelentkezni, az jó ötletnek tűnt, hogy a felvételi vizsgához szükséges pluszpontok begyűjtése érdekében egy nyári táborban társadalmi munkában építsem a „létező” szocializmust. 1968 nyarán, azon az ominózus nyáron, amikor a nagyobb fiúk tankokba vágták magukat, hogy a táskarádiókból ömlő táncdalfesztivál dallamára (Akkor még bámultam a felnőtteket, Azt hittem, jó lesz majd, ha egyszer én is nagy leszek. Á... la la la la la la) jobb útra térít sék a testvéri Csehszlovákiát, én úgy kábé ötvenedmagammal tarackot irtottam a Kiskunmajsa közelében fekvő kígyóspusztai futóhomokon. A tarackos napok – két vagy három hét lehetett – estjeit olykor kultúrműsor színesítette, amelyet a szomszédos lánytáborral összevonva szerveztek, és a zsíros kenyerek mellé brómos teát szolgáltak föl, ami a fiúk ágaskodó libidójának mérséklését szolgálta. Nem tudom, valóban volt-e bróm a teában, de ott mindnyájan úgy tudtuk, hogy igen, nekem persze könnyű volt megállni, hogy ne igyak belőle, hisz sosem szerettem teázni, de a többiekét is inkább a hosszú asztalok alatti homok itta be. Egyszer, az egyik közös kultúrestre egy igazi költőt is kerítettek, Ladányi Mihálynak hívták, aki kerek perec kijelentette, hogy ő kurucköltő, kurucverseket ír, és fütyül arra, hogy a hivatalos újságokban megjelennek-e vagy sem (de azért jobb, ha nem), és valahogy Csehszlovákia kapcsán is más volt a véleménye, mint az ébresztőknél kihangosított táborrádiónak. Egy rövid verse annyira tetszett, hogy golyóstollal a tenyerembe írtam, és nem is mostam le, amíg meg nem tanultam kívülről: „Duna, Tisza, Dráva, Száva, mondták az iskolába’, / Donkanyar, tették hozzá a háború után, / én országútjaid eperfáiról vacsorázva / mondtam ki a neved először: hazám.” Titokban én is írtam verseket, de inkább szavaltam másokét, akko riban minden hónapban volt valahol egy szavalóverseny, ami nemcsak igazolt hiányzásnak számított, hanem még az útiköltséget is állta az iskola (vagy lehet, hogy a KISZ?). Ismertem a seregszemlék standard repertoárját: Nem tudhatom, A Dunánál, Bartók, Nem elég, talán csak az Apokrif fal és az Ekhnaton jegyzetei vel lógtam ki a sorból, meg persze az újonnan felfedezett Ladányival. Egy decemberi szavalóverseny jut eszembe, ehhez kivételesen nem kellett elutazni, Kecskeméten rendezték, a nagymellényű fővárosi versmondók is ide utaztak, meg persze a pesti zsűrorok, köztük a híres költő, akiről senki nem tudta, hogyan kell kiejteni a nevét: Weöres. Már egyáltalán nem emlékszem rá, mit is szavaltam (talán kötelező és szabadon választott kűr is volt, mint a tévés korcsolyaversenyeken), arra emlékszem csak, hogy egy elsős lány a Szakadsz-e már, cérnát mondta. A végén ugyanazt a jutalomkönyvet kapta ő is, a Hold és sárkány t, neki nagy Ő betűket rajzolt a költő, de olyanokat ám, amin nem két, hanem öt ékezet volt (a biztonság kedvéért melléjük írta: medvetalpak), nekem meg egy verset költött, ott előttem, gondolkozás nélkül, tényleg „kapásból”: István, kedves Orosz Pistám, idejegyzem versben, csak kapásból, nyersen, első lettél a listán.
