Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 9. szám - Orosz István: Emlékek apámról IX.
49 Másnap a gimnáziumba is bejött, a könyvtárban gyűjtötték össze az önképzőkörösöket, és beszélt a költészetről, leginkább a formáról, a ritmusról, a versek zenéjéről, aztán a szakadszemárcérnás elsőssel meg velem olvastatott fel olyan strófákat, amelyeket többféleképpen is lehetett ritmizálni. Emlékszem, hogy a Rumba skandálásába (ha jön a bika... ha jön a bikák legnagyobbika) eléggé belebonyolódtam. De a fő attrakció az Át a vizen volt. Azt találta ki, hogy a párbeszé des balladát ketten mondjuk Edittel (így hívták az elsőst), ő meg majd a narrátor lesz. Többször is nekifutottunk, mire végre mindhárman elégedettek lettünk az eredménnyel: „Ha erős vagy, legény, vigyél át a vizen, mint féltett porcelánt, vigyázva szeliden...” Úgy összemelegedtünk, hogy azt is meg mertük kérdezni, hogyan kell kiejteni a nevét. Vörös, két ö-vel, aztán magától értetődőn tette hozzá: éppen úgy, mint az ökör. Sok évre rá készült a Holdasfilm , az első közös animáció Dórával. A Holdaskönyv négysorosaiból válogattuk a verseket, a Vízöntő muzsikált hozzá, és Kiss Feri énekelt. Weöres a feldolgozáshoz örömmel hozzájárult, de hogy a kész filmet látta-e, nem tudom. Horváth Marival, aki akkoriban rendezte Az éjszaka csodáit, azt terveztük, hogy meghívjuk egy közös vetítésre a Pannóniába, de aztán, azt hiszem, elmaradt. Később, amikor Az idő látképei t forgattam, eszem be jutott az Át a vizen fiú-lány feleselése. Orbán Editet, a kecskeméti versmondó lányt (aki később, már tanárként, a Katona színjátszó körében új és újabb generációkkal szerettette meg a verseket) kértem meg, hogy mondjuk együtt a film két hangra írott versbetéteit. Ő jövő időben szavalt – én meg múlt időben. István nem volt kiemelkedő tanuló a gimnáziumban, színjeles érettségije nem várt sikert jelentett. Már az általános iskolában is szavalt, versmondásával tűnt ki a gimnáziumban is. Rajzkészsége gyerekkorától volt, járt Goór Imre szakkörébe is, ő kifejezetten tehetségesnek tartotta. Negyedikes korában már döntött, hogy vagy a Képző-, vagy az Iparművészeti Főiskolára jelentkezik. Az, hogy bár a képességeim talán meglennének hozzá, mégsem mehetek egyetemre, legalábbis a legjobban vágyott ELTE-re, az 1956 után apámra sütött bélyeg miatt elég nyilvánvaló volt. A versmondó praxisból következő színiakadémia szóba sem jöhetett, hiszen ott énekelni is kellett volna. Ahhoz pedig, hogy esetleg építész legyek, amit leginkább anyám szeretett volna, jobban kellett volna tudnom a matekot. Jártam is néhány hónapig, egy év is volt talán, különórákra egy Kalmár Sándor nevű férfiúhoz, a helyi műszaki főiskola tanárához. Anyu kereste föl, vállalna-e, de rögtön elhajtotta, hogy nem foglalkozik ilyesmivel, aztán amikor megtudta, hogy az Orosz László fiáról lenne szó, üzent, hogy az más, akkor mégis tanítani fog, ráadásul pénzt sem fogad el érte. Építész ugyan nem lett belőlem, de megszerettette velem a matekot, aminek talán a rajzaimon is maradt némi nyoma. A felesége, Horóczi Margit kitűnő – és gyönyörű – festőművész volt, így a Kalmár-órákon nemcsak a számokról, a képekről is szó került, s még mennyi másról. Versekről, történelemről, népművészetről, sportról. Az estébe nyúló órák általában a sakktábla mellett fejeződtek be, ahol a kérdés nem az volt, ki győz, legföljebb az, milyen hosszúra tudom a partit nyújtani fényes elméjű, mellesleg tükörkoponyájú tanárom ellen, aki profi versenysakkozó is volt.
