Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 9. szám - Orosz István: Emlékek apámról IX.
39 dik emeleti tetőtér. Együtt dolgoztunk, Szív utcai albérletemből sétáltam át nap mint nap, majd elmesélem azt is, mi volt a munka, de most a Görög-szálat kell elvarrni. Látszott, nem régóta dolgozik Líviusz a műteremben, még nem lógtak a képei a falon, pontosabban leakasztott képek hiány-foltjai virítottak rajta. A fal mellett néhány papírdoboz várta, hogy kipakolják végre. Elmondta, mostanában utalta ki számára az Alap a helyiséget, miután az előző művész lelépett. Ki volt az, kérdeztem gyanútlanul. Hát a Görög Rezső. Megtudtam, hogy Rezsővel, bármennyire szeretnék, már nem találkozhatok, mert néhány éve disszidált. Nem is akárhogy, átúszott a Tiszán Jugoszláviába, onnan meg Olaszországba. Menekülnie kellett, másnap letartóztatták volna, a vád szerint a képeiért kapott nyugati valutát nem szolgáltatta be. A búvárruhát Koncz Gábortól kapta egy hatalmas színes rézkarcért cserébe. Az a rézkarc meg néhány magángyűjtőnél maradt nyomat talán megvan, de a többit Aczél György bezúzatta, a lemezekkel együtt. Csoda-e, hogy Görög Rezső hiányzik a magyar művészettörténetből? Talán az olaszoknál Rudi Gorog neve ismertebb. A másik művész, akit a művésztelepen megismertünk, egy szobrász volt, Kutas László. Hogy aznap jártunk-e nála, mint amikor Görögnél, vagy egy másik alkalommal, már nem tudom. Egy játszótéri kiselefántot faragott kőbe. Magyarázta, hogy kell felnagyítani a gipszmodellt, mutatta a csavaros távtartókat, a recés vésőket, a nehéz kalapácsokat. Amikor indultunk, utánam szólt, tetszem neki, szívesen mintázna rólam egy portrét. Hetekig bringáztam ki a Műkertbe, figyeltem, hogy drótozza össze a szoborvázat és hogyan rakja föl az agyagformát. Döngölte, gyúrta, simogatta, majd becsavarta egy nedves rongyba. Locsolgassam csak, mondta, amíg ő visszamegy az elefánthoz. Sok évvel később, már művészféleség voltam magam is, találkoztam Kutassal. Megvan még a gyerekfej? Megvolt. Adott egy gipszmásolatot. Keszin Lukácsy Győző kiöntötte bronzból. Most itt áll a kertben, befutotta ugyan a borostyán, de az unokám is tudja, hogy a tizenhárom éves nagypapa bujkál a levelek alatt. A hatvanas években nemcsak Böbe néni, majd Goór Imre rajzszakkörével, és nem is csak Kutas miatt jártam a Műkertben. Olykor tényleg csak a kertbe mentem bringázni, focizni, később csókolózni vagy csak bámészkodni – onnan, dél felől a legszebb a város sziluettje –, de amikor az Alkotóház műtermeiben, Jánszky és Szivessy szecessziós épületeiben vendégeskedtem (ami még nem volt bekerítve és elrondítva egy stílustalan melléképülettel), akkor is így mondtam – mert így hívták Kecskeméten –, a Műkertben voltam. Sokáig azt hittem, a művésztelepről nevezték el a kertet, pedig nem. Iványi-Grünwald Béla 1909-es levelében, amelyben Kada Elek polgármesternek fölvetette a telep ötletét, azt írja, hogy már ki is nézték a másik alapító atyával, Falus Elekkel a legalkalmasabb területet, ami a város déli határában, a szegedi vasút melletti Műkert lenne. Grünwald és Falus egyébként a Krúdy által magyar Barbizonnak nevezett nagybányai művésztelepről szökött meg, hogy a kecskemétit megcsinálják, ami mögött persze személyes ellentétek is voltak, de fontosabb a stiláris és konceptuális különbségeket észrevenni: a Kecskemétre kerülők voltak a neósok, vagyis a maradiakkal szembeforduló modernek. Nem biztos, hogy sajnálkoznunk kell a nagybányai művésztelepet ért veszteség miatt, kialakult ugyanis egy versengés a két város közt: Makray
