Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 9. szám - Orosz István: Emlékek apámról IX.
40 Mihály, a nagybányai polgármester és Kada egymást próbálták túllicitálni a művészek megszerzése, illetve megtartása céljából, s ez a pezsgés nyilván a többi művésztelepet, a gödöllőit és a szolnokit is inspirálta, sőt a késői utód szívét is melengeti. Stilárisan nehéz lenne a kecskeméti művészetet olyan egységként emlegetni, mint a nagybányait, egy Olgyay egy Kassáktól, egy Révész egy Uitztól kb. olyan messze van, mint Makó Jeruzsálemtől. Sümegi Gyurka (a hetvenes évek végén apám kollégája a kecskeméti múzeumban) művésztelepi monográfiája szerint a művészek dolgai akkoriban valahogy fontosabbak voltak, a képző-, sőt az iparművészet egyszerűen közügy volt a 20. század eleji Kecskeméten; sokat foglalkoztak vele bulvárszinten, de az elemző kritikák magasában is. Nem tudom, mennyire hihetőek az ilyen mondatok: „Kecskeméten tömegesen mennek az emberek képkiállításra, mindenki ott van, aki kulturális ügyekben számít, a disznótor és a gyümölcspiac után a kiállítás a legfontosabb esemény...”, de ha csak a felük hírlapírói túlzás, akkor is pirulva lógathatja orrát a késő maradék. A cikkek alapján hihető, hogy az olvasóknak nem kellett bemutatni Perlott Csaba Vilmost, Herman Lipótot, a Pólya testvéreket, Faragó Gézát, Olgyay Ferencet, Lechner bácsit... A ,,bácsi” megszólítás volt egyébként az általános akkoriban, nem csak a nyaranta itt dolgozó akadémisták körében, és egyáltalán nem a kortól függően. Emlékszem, még az ötvenes években a Képzőművészeti Főiskolára járt kollégák is emlegették Kmetty bácsit vagy Nyenyő bácsit (Barcsay), a fellengzős, hízelkedő „mester” titulust jóval később kezdték el használni. Onnan, dél felől, a Műkert alatti laposról, az egykori cigányváros vidékéről a legszebb a város sziluettje. (Így mutatják a régi céhlevelek, és Bozsó János is innen nézve festette meg a soktornyú Kecskemétet.) Valahova oda érkezett meg Kecskemét vize, a pataknak is csak jóindulattal hívható Pícsó, s indult állítólag a Tisza iránt. A környéken lakó iskolatársaimtól hallottam felőle, hogy valóban létezik, azt egy utcanévből – Kőhíd – sejtettem, sőt Katonától és Hornyiktól tudhattam is, de látni nem láttam soha. Nem jártál erre a nagy esők után, mondta valaki. Fölvettük a megszakadt kapcsolatot a Kárpátalján élő rokonokkal. 1944-től az 50-es évek végéig nem tudtunk semmit róluk. Előbb levelezni kezdtünk, majd látogatásokra is sor került. Anyuka 1963 nyarán látogatta meg őket. 1968 kora őszén Sári és Palika volt nálunk. 1969-ben mi voltunk – az egyik család – Barkaszón. Istvánnal és Évával Beregszászba is bekukkantottunk. Megkerestük Kerényi Gyuszit, Végh Mancit, Gyuszi estére több volt osztálytársamat összetoborozta. Éjféltájt vissza autóval Barkaszóra. 1970 nyarán Ödiék voltak nálunk Szepezden és Kecskeméten. Sütő Ödi és Sári nagyapám testvérének, Etus néninek a gyerekei, vagyis apám unokatestvérei voltak. Volt már róla szó, de leírom újra, mert néha én is belezavarodom; ezek a Sütők csak névrokonai nagymama családjának. A mezőkaszonyi Orosz Etelka egy barkaszói (barkaszi?) Sütőhöz ment feleségül, ezért a meghívólevelekre – a Szovjetunióba nem volt elég az egyszerű útlevélkérelem – a Шитев (Sitev), vagyis a Sütő nevet kellett írnom (mielőtt Andi megnőtt volna, a családban egyedül én konyítottam a cirill betűkhöz). Egyébként a kaszonyi malom
