Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2021 / 9. szám - Orosz István: Emlékek apámról IX.

38

Talán apám színielőadásait látva kaptam kedvet, hogy én is egyre többet mondjak verset. Már a Czollner térről elkezdtek küldözni szavalóversenyekre, ami aztán gimnazistaként folytatódott. Néhányat ma is tudok: Petőfiket, Adykat, Illyéstől az Ozorai példát. A gimnáziumban, amikor oda kerültem, komoly önképzőköri élet zajlott Szekér tanár úr vezetésével, s már szinte kész volt Aiszkhülosz Leláncolt Prométheusza, a címszerepben Papp Pistával, csak egy Hermész hiányzott. Rám esett a választás. Együtt jártunk Pistával – aki egy évvel volt idősebb – a megyei, sőt országos versenyekre. A balatoni nyaralások és apám olasz útja ellenére sem mondható, hogy a család „nagylábon” élt volna. (Ami azt illeti, a szó konkrét értelmében sem. Apu lába 41-es volt, az enyém 42-es, Marci fiamnak pedig már 44-es cipőt kell venni.) Apám gépiratlapjai közt szinte csak olyat találok, amelynek a hátoldalán egy másik, áthúzott fogalmazvány is van, s a „cédulákat” is mind újrahasznosított papirosra körmölte. Talán a Memoár apró betűkkel, kis sorközökkel írt kézirata is a spórolós évek hozadéka. Az is lehet, hogy évekkel, évtizedekkel későbbi rajzaim, rézkarcaim túlrészletező töménységét, műtörténeti szakkifejezéssel a „horror vacuit”, vagyis az üres felületek iránti fóbiát is innen lehet eredeztetni. Bár nem készültem képzőművészpályára – tulajdonképp semmilyen pályára nem készültem –, de szerettem rajzolni, ami tudvalevő, meglehetősen nagy papírigénnyel járó tevékenység. Eléggé el nem ítélhető módját választottam a rajzlapok beszerzésének: apám könyveiből zsilettel vágtam ki az üres előzékoldalakat. Mivel könyvtárának felét én örököltem, manapság is elképedve veszek kézbe néhány régi kötetet, igen, innen ki lett metszve az első és az utolsó lap. Vajon mit rajzolhattam rá? Még csatajelenetet – vagy már szerelmeskedőket? Korsós, drapériás gyümölcscsendéletet biztos nem rajzoltam, azokat legföljebb a Czollner téren csináltam, Magonyné tanárnő délutáni rajzszakkörében. Voltak persze érdekesebb ötletei is: hordozórakéta kilövése, városi buszállomás avatása, Petőfi a múzeumlépcsőn. Önarckép gyanánt Kovács Gézával egymást festettük le, aztán cseréltünk. Böbe néni egyszer a művésztelepre is kivitte a szakkört. Valami nagyon híres festőhöz be is voltunk jelentve, a nevére már nem emlékszem, de nem is baj, mert meggondolta magát, egy fiatal szobrász és egy grafikus azonban szívesen fogadott, s beengedett bennünket a műtermébe. A grafikust Görög Rezsőnek hívták. A Kortárs Magyar Művészeti Lexikonban nem találom meg, és a Wikipédia sem ismeri. Őszülő, rövid hajú, nagyon kedves férfi volt, körbeültük, s ő szívesen beszélgetett velünk. A munkáit ugyan egy kicsit kényszeredetten vette elő, most ilyesmit kell csinálni, a jobb képei nincsenek vele. Nagy, sötét rézkarcok voltak, szocreál lapok – vasmű, kohó, gyárkémény –, pénzre van szüksége, mentegetőzött, szívesebben mutatna mást, de azok momentán a pesti műtermében vannak, ugorjunk be, ha egyszer arra járunk. Meglepően közvetlen volt, nyitott, nem volt szokás a tizenéves lurkókkal így beszélni akkoriban, s az sem volt mindennapos, ahogy a „kötelező” témákról beszélt. Megjegyeztem a nevét, és úgy adódott, hogy tényleg eljutottam a pesti műtermébe, de hogy azt megírjam, tíz-tizenkét évet kell előreugranom. 1975 elején, a főiskola után bejáratos lettem Gyulai Líviusz grafikusművész műtermébe – Lenin körút 32., negye-