Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 9. szám - Orosz István: Emlékek apámról IX.
36 évvel később anyuval együtt, mert a szigor enyhültén házastársak már egyszerre is kaphattak útlevelet. 1971-ben Olaszországban jártunk. A vonaton egy tanár, megtudva, hogy magyarok vagyunk, elmondta: diákjai '56-ban az olasz trikolor színeit magyar sorrendben hordták, ezzel ünnepelték győztes forradalmunkat. „Győztes?” – kérdeztem –, „mi másként éltük meg”. Egy kérdéssel felelt: „Eljöhetett volna Itáliába feleségével együtt 1956 előtt?” Házunkból, sarokház lévén, nemcsak a Hargita utca, a Bihar utca felé is nézett ablak, kettő is. Ott szemben, a Bihar utca túloldalán lakott Petneházi bácsi, akit inkább csak „galambos bácsiként” emlegettünk, mert sok galambja volt, póznára kötött vörös ronggyal hajtotta őket, körbe-körbe, naponta kétszer, s nagyokat füttyögött hozzá. A villanegyed nagyjából egy időben, a húszasharmincas években épült házai közt Petneházi bácsi hatalmas kertje, s benne a tanyaszerű roskatag épület olyan volt, mint valami zárvány. Öreg volt, egyedül élt, illetve dehogy egyedül, egy csomó állat lakott vele. Reggel az ő kakasának kukorékolására ébredt a környék. Hozzá kellett átvinni a nyulaimat búgatni. Arra már nem emlékszem, milyen megfontolásból lettek nyulaim, pontosabban először csak egy, egy nőstény, azzal kellett átmennem az öreghez. A fülénél fogva emelte be a bakhoz. Üljön le, mutatott a téglával megtámasztott fotelre, mert a köztünk lévő ötven-hatvan év ellenére magázott, azon ült Horthy Miklós is. Nem tudtam, ki az a Horthy Miklós, bizonyára valami potentát (nagymama szava), aki szintén ide hordja búgattatni a nyulait, bár a nyagda fotel alapján, amibe viszolyogva ültem bele, nem gondoltam, hogy nagy híresség lenne. Jó darabig kellett várni, mire a nyuszim „fölvette” a bakot, de aztán ment a dolog flottul. Fizettem (három forint), s egy hónap múlva meg is lettek a nyuszik, volt köztük fehér, fekete, foltos. Ugyan már, Horthy, dehogy is, mosolyogtam később, amikor már tudtam, hogy kiről van szó, nyilván föl akart vágni az öreg. Aztán jó ötven évvel később találtam egy fotót, Kecskeméten készült 1930. október 16-án, a Református Tanítónőképző Intézet (a későbbi Óvónőképző) avatásán, s ott áll rajta a fotel. Bajtay Ferenc fényképén ugyan nem ül Horthy a fotelben, de csak azért nem, mert épp fölállt belőle, hogy elmondja ünnepi beszédét, s hogy én jobban lássam, könnyebben azonosíthassam, igen, ez pont az az ülőalkalmatosság, amelyből a „galambos bácsi” tornácán a kuncsaftok a nyuszik párzását figyelték. A díszemelvény többi jelesének, Ravasz László püspöknek, Klebelsberg Kuno és Zsitvay Tibor kultusz-, illetve igazságügy-miniszternek, Zimay Károly polgármesternek csupán egyszerű thonet szék jutott, a tengerész díszegyenruhás kormányzó viszont... Hej, micsoda történetet tudna ebből egy igazi író kerekíteni! Én inkább a nyuszikat mesélem. Hol szaporodtak, hol meg fogytak (egyszer egy szomszédasszony, csupa jóindulatból, egy halom frissen kaszált nedves füvet dobott be nekik, fel is fúvódtak a szerencsétlenek másnap reggelre), végül a maradékot kivittem a piacra. Tízen voltak épp. Rárajzoltam mind a tízet a dobozuk oldalára. Drágállták a népek, ijesztgettek, jön a körömfájás. A nyuszik összebújva vacogtak a dobozban. Ha odaadom az ár feléért, elviszi mind, mondta déltájban egy gazda. Adtam, örültem, hogy együtt maradhatnak. Ha viheti a
