Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 1. szám - Fogarasi György: Fikció és tanulság: Wordsworth anekdotája a nem-morálisan felfogott hazugságról
114 általában az hangzott el, hogy Flaubert szenvtelen „realista” narrátora józan távolságot tart saját szenvedélyesen kicsapongó „romantikus” hősnőjétől, s hogy ennek mintájára a szerző és a narrátor közti távolság is adottnak vehető, é s egyáltalán, a művészet amúgy sem vethető alá jogi megítélésnek. Az alaposabb narratológiai vizsgálat viszont pontosan arra mutat rá, hogy ez a máig gyakran emlegetett szenvtelenség (impassibilité ) olykor bizony felfüggesztődik, s átadja helyét az együttérzésnek (compassion ), a normaszegő karakterrel való képzeletbeli azonosulásra invitálva az olvasót. Mindezért pedig egy sajátos stílus, az ún. szabad függő beszéd (style indirect libre ) a felelős, amelynek furmányos működését jelentős részben épp Flaubert kapcsán tárta fel a narratológia, nyelvi analízissel támasztva alá a szenvtelenség és a rokonszenv elegyes narrátori attitűdjét vagy olvasói reakcióját, ekként ismerve el a mégoly maradinak tűnő morális ítélkezés alapvető relevanciáját. Az „irodalmi abszolútum”, az írók perbe foghatatlansága az egyik legizgalmasabb és legígéretesebb felvetése a romantikának, melyet azonban szigorúan ekként, puszta felvetésként kell szemlélnünk ma is, hiszen sosem vált tökéletesen stabil, hézagmentesen záródó intézményi alakzattá. Persze, amikor elbeszélésekről van szó, korántsem bizonyos, hogy irodalmi elbeszélé sekre gondolhatunk csupán. Önmagában az „Elbeszélés és morális ítélet” témamegjelölés (a jelen tanulmány apropójául szolgáló konferencia címe) nem beszél sem fikcióról, sem verbalitásról. Legfeljebb burkoltan odaérti ezeket, mintegy evidensnek véve, hogy irodalomtudományi körökben úgyis mindenki egyből „arra” gondol majd. De pusztán a cím alapján akár valós tartalmú és/vagy nonverbális megjelenítések is szóba kerülhetnének. Például hírműsorok videobejátszásai vagy dokumentumfilmek, amelyek kapcsán sokszor merül fel a nézőben, hogy a „narráló” kamerát kézben tartani és vele felvételeket készíteni egy dolog, letenni és beavatkozni az események menetébe pedig egy másik. Valós atrocitások, erőszakos cselekmények filmezése – akár rögzítés, akár élő közvetítés céljából – mindenkor felveti a filmező felelősségét, vagyis annak kérdését, hogy jelenlévőként miért nem interveniál, miközben tudható, hogy a dokumentálás és közvetítés szándéka sokszor maga is épp annak igényéből táplálkozik , hogy beavatkozzunk, csak épp egy távlatosabb, kiterjedtebb módon tegyük ezt, a nyilvánosság biztosításával, feláldozva az adott cselekmény elszenvedőjét a társadalmi tudatosság kiszélesítésének oltárán. (Mindez történhet a legkülönfélébb területeken: a háborús konfliktusoktól és etnikai tisztogatásoktól a családon belüli erőszakon vagy a testi fenyítés gyakorlatain át az élőállat-szállításig.) És akkor még nem beszéltünk a kamera puszta jelenlétének beavatkozó voltáról, arról, hogy figyelő tekintete nemcsak megakaszthatja például az erőszakot, de serkentheti is. S egyáltalán, miért is szorítkoznánk a narratívákra? Hiszen, ha már 1857 volt a példa, abban az évben Baudelaire párizsi pillanatkép-sorozatát, A romlás virágait (Les Fleurs du mal ) éppúgy perbe fogták erkölcsrombolás vádjával, mint Flaubert regényét. Nem kevésbé igényel figyelmet a másik fogalom: a morális ítéletben meghúzódó morál. Egyrészt, ahogy az imént már jeleztem, a kérdés úgy tehető fel: perbe fogható-e az irodalom mint fikció, vagy legalábbis alávethető-e erkölcsi megítélésnek, ha jogi szankcióknak nem is? Másrészt: mi a morál jelentése sajátosan irodalmi kontextusban, az írás és olvasás szorosabb összefüggésrendszerében? A bibliai hermeneutikában megkülönböztetett négyféle figurális értelmezés egyikeként a Szentírás morális értelmezése (az allegorikus, anagogikus és analogikus értelmezés mellett) egyfajta fordítási kísérlet, mely a szakrálist php). Lásd ehhez: Yvan Leclerc , Flaubert et la littérature en procès au xix e siècle (Avec la transcription des pièces d’un dossier inédit relatif au procès de Madame Bovary ) , Histoire de la justice 23, 2013/1, 153–69, valamint Guillaume Cousin , „ Mon affaire est une affaire politique ”: la Revue de Paris et le procès de Madame Bovary, CÉRÉdI (Faculté des Lettres de l’Université de Rouen, Centre d’Études et de Recherche Éditer /Interpréter), 2016, https://flaubert.univ-rouen.fr/article.php?id=43 .
